FŐOLDAL       IGÉNYLÉS       SZABÁLYOK       KARAKTEREK       JÁTÉKTÉR

Blamet nem igen hatotta meg a holló felkiáltása, sőt a győzködési kísétlete sem. Jobb ha körülötted zajlik a hókuszpókusz, annál mintha rabszolgaként írányítanának. Gondolta, de nem mondta ki hangosan. Nem volt kedve, se hangulata a másik kettővel foglalkozni. Nem is kellett volna ma idejönnie a rémálom után. Mérgesen prüszkölt és miközben távolodott, elhalványodtak a jelei. A madár hirtelen elhallgatása, viszont meglepte és mikor a csöndet a kiáltása törte meg újra a macska megállt. Morcos képpel vissza fordult és gorombán feltett egy egyszerű kérdést. - Mi van? - A várakozás nem volt az erőssége, és a madár motyogása, meg az, hogy látszolag a farkas csak a másikkal volt hajlandó kommunikálni egyre jobban idegesítette. A másik kettőre vicsorgott, próbálta levezetni a frusztráltságát, de nem igazán sikerült neki. Ismét lelapult a földre, ugrásra készen, és úgy hallgatta a hollót. A madár össze-vissza fecsegett valami olyasmiről, hogy embereket kéne megkeresniük. Ez aztán nagyon nem volt Blame ínyére. Már így is embereket kellett megkeresnie és mentenie, és nem akart több felelősséget, de ugyan akkor, tudni akarta mitől van az ereje és hogy, hogyan tudna megszabadulni tőle. A holló hirtelen a farkashoz fordulva kérdezgetni kezdett ami nagyon zavarta a macskát. Mond már el, hogy mit akar még különben felmegyek érted és megeszlek. Fenyegetőzött magában, és pár lépést tett a fa felé amin a másik csücsült. Mikor a madár végre befejezte a beszédet Blame dühösen felnyávogott. - Szóval jól értem, hogy azt akarjátok, hogy amellett, hogy embereket kell megkerenem és megmentenem a hülye fa miatt, még nektek IS keressek meg embereket és ráadásul hozzam is ide őket. Fantasztikus ötlet, de tényleg! - mondta idegesen és jó adag gúnyal a hangjába. - Szervezzétek meg a hülye pikniketeket, az egyetlen emberfajzat akit elhozhatok ide az a kárytás gyerek aki a parkban szokott lógni, a többiek nem érdekelnek, és nincs főlős energiám arra, hogy még őket is keresgéljem. - mondta, és elrugaszkodva felugrott annak a fának a törzsére ahol a holló ült, és amihez a beszéde alatt közelebb kuszott. Szeme ijesztően fénylet, de csak rá akart ijeszteni a madárra, így rögtön le is ugrott a földre. Ezután hátat fordított nekik és tett pár lépést majd a válla felett visszanézve így szólt. - Ha ennyi szabadidőtök van, és a fa nem ad nektek feladatot nyugtodtan megkereshetitek ti is a mutánskákat, én majd idehozom a kártyás kölyköt, ha megtalálom, de nem fogok rémálmokat bevállalni miattatok. - közölte nemes egyszerűséggel, meg egy adag gúnnyal. 

Kezdte úgy érezni egyre esélytelenebb ez a dolog. ~Három makacs állat... Mit művel a természet furcsa tréfája?~ A madár lefordítva a nyelvére, meg hogy jobban megérthesse másik. A madár kérdésére bólint és a macskára is figyel. Nem tudja pontosan, hogy mit tehetne még. A madár hozzászólására megforgatja szemeit... -Ha van jobb ötleted hallgatlak. - szól hozzá, majd az állatokra figyel. A macska hozzá állása nem tetszik, de nem tesz ellen semmilyen reakciót.

Amikor a macska hirtelen leugrott a fáról, a holló akaratlanul is összerezzent - hiába, az ösztönök már csak ösztönök. Látszott a fekete négylábún, hogy a kedve továbbra sem lett túl rózsás, és a szavai egészen arra utaltak, hogy készül lelépni - Ugyan, ki akar segíteni?! - kérdezett vissza a madár, hiszen ebben azért inkább értett egyet a macskával - De szerinted élvezet beszélő madárként élni, miközben mindenféle hókuszpókusz zajlik körülötted? Viszont anélkül, hogy megtudnánk bármit is, esélytelen... - kezdte volna meggyőzni a kandúrt, amikor a fejében felhangzott a fakras, és egy "Heh?"-hel az öreg állat felé fordult. Habár a holló nem kedvelte meg túlzottan a macskát, mégiscsak olyan volt, mint ő, meg a farkas - logikusan tehát vele együtt könnyebb lenne bármire is rájönni, mint nélküle. Ehhez viszont az kellene, hogy a kandúr ne lépjen le egyből - Várjál, várjál! Ez lehet fontos lesz, csak várj egy kicsit - intett felé a holló a szárnyával, miközben a tekintetével továbbra is az idős fakrast figyelte, akin látszott, hogy igyekszik kihozni az erejéből, amit lehet - Kártyás...? - nézett zavartan az öreg állatra, miközben türelmetlenül várta a folytatást. Amikor a szürke állat jelezte, hogy ossza meg az információkat a macskával, a holló próbálta valahogy lefordítani a hallottakat - Hátööö... Ha jól értem, az öreg ismer olyanokat, akik segíthetnek megtudni, mi a fene folyik a városban. Egy... kártyás fiú... valami csávó szemüvegben, aki beszél a természettel, vagy mi... A Fakraslányt ismerem, őt nemrég bevitték a keresztes házba, mert volt valami baja -  ismételte meg a fakrastól halottakat, némi kiegészítéssel - Valami pusztítós vörös hajú csaj, meg... Hé! - fordult hirtelen a farkas felé izgatottan - Annak a fehér hajú srácnak nincs ilyen idegesítően kék szeme, meg annál is idegesítőbb természete? Mert akkor tudom, hogy kicsoda! És ő tényleg úgy hangzott, mint aki tud dolgokat... - Töprengett el egy kicsit, miközben visszaemlékezett a találkozójára a kölyökkel. A farkas újjabb mondata zökkentette vissza a jelenbe, és visszafordulva a macska felé még gyorsan azt is elmondta neki - Az öreg szerint találkoznunk kellene velük... Na ja, majd tartunk egy pikniket - tette még hozzá kicsit pesszimistán, mert a fehér hajú kölyökből kiindulva sejtette, hogy nem lesz olyan egyszerű összeterelni mindenkit... A holló ezután a macskára figyelt, remélve hogy a másik állat nem utasítja el teljesen a dolgot - Nem hiszem, hogy ellene lenne egy esélynek, hogy visszaváltozzon normálissá...

Blame egyre feszültebb lett. Úgy érezte, hogy e körülötte lévők, nem értik meg őt, és ez eléggé idegesítette. Ahogy a fa is amin éppen ugrásra készen lapult. A hollót figyelte és igazából az ő beszédének se látta sok értelmét. Oké vannak ezek a dolgok és... Túl feszült volt ahhoz, hogy jobban belegondoljon. Bár megpróbálta megmenteni az áramos srácot, de még csak a nyomára se akadt, és emiatt újabb rémálmok gyötörték. Amik nem tettek jót a kedélyállapotának. Legszívesebben rávetette volna magát a madárra, de túl messze volt, szóval inkább kecses mozdulattal leugrott a fáról. Fújtatott és a hátát felpúpozta, ahogy megállt a földön. Dühösen nyávogott és kivillantotta a fogait, és az se zavarta, hogy a farkas időközben testhelyzetet váltott. - Nem érdekelnek ezek a kék fényes dolgok, nem akarok segíteni ennek a fának csak azért teszem mert muszáj, ha nem osztoztok ezen az érzéseken felesleges beszélgetnünk - morogta, és farkát lobálva elindult, hogy vissza térjen a városba. Ő nen hallotta, a farkas gondolatait, amit a hollonak sugárzott. Szóval csak mogorva és bunkó modon, angolosan szándékozott távozni. 

Mindegy mit mond, mit gondol, ezzel a kettővel nem fogja tudni megértetni a dolgokat, így csak egy nagyot sóhajt a maga modján. Nem értette a macska dühét, ahogy azt sem miért van ennyire oda meg vissza ezért. A macska kirohanására kicsit hátrébb kapja a fejét, mintha őt pofozta volna meg a jószág. ~Attól, hogy képességgel élnek nem mutánsok.~ Nem akart belekötni a macskába, tekintve, hogy a jelenlévő négylábúak, a madár is négylávú, csak módosultak a mellső lábai, egyaránt mutánsok, hiszen eltérnek fajta társaiktól. Szerencsére a madár átvette a szót így feltekintett a szárnyak tulajára. Bólintott az összegzésen, majd kihúzta magát és a fá figyelte. ~Valami még hiányzik. Itt kell lennie valaminek...~ Behunja kék szemeit, majd lomha mozgással feláll és óvatosan a levegőbe szagol. Még érez ezt azt, de már nem olyan intenzíven, mint annak idején. -Mond a macskának kérlek... Megint várnia kell, így összeszedi a gondolatait. Közben bízik a hollóban, hogy megosztja majd vele amit mond. -Kártyás fiú az erdőben, tud... Tudja, hogy a fiúnak valami köze van a dolgokhoz. Hogy tud valamit. A fiú, a farkas lány és a férfi, akivel könnyedén tud komunikálni. Kicsit arrébb megy, hogy rálásson a két állatra. Megint csak a madárra néz és reménykedik, hogy sikerülni fog terve. Erősen koncentrált a férfire aki a hideg beköszöntével ájultan szokott feküdni itt. A szerelmes kártyásra és farkaslányra. -Holló, kérlek keresd meg... Direkt hagy szünetet, hogy körbe írhassa a férfit és a fiatalokat. -Férfi, szemüveges, gyakran jár erre, beszél a természettel. Újabb szünet, és türelem. -Farkaslány, kártyás fiú... - hosszú a lista, de igyekszik összeszedni, kik voltak azok akik olyan nagy zajjal mentek az erdőben a kis házhoz, hol az idős hölgy lakik, a kártyás fiúval. -Vörös lány, ki pusztít, fehér hajú srác, ki árnyakkal játszik. Kicsit megrázza fejét, majd a macskára tekint, hogy a holló mondja a megadott információt. A férfi úgyis csak tolmácsnak kell, a gyerekek tudnak valami... fontosat. -Valamikor a nyár végén találkozzunk velük itt. Ha bármelyikük kérdez valamit, legjobb tudása szerint felel. Bár jó lenne az idős hölggyel is beszélni, ki a kis házban lakik, mibe csak véletlen botlott.

A holló látta, hogy az idős farkas idő közben testhelyzetet váltott, ami feltehetően a kora miatt lehetett, de nem igen foglalkozott vele. Nem igazán tudta, milyen sokáig élnek a farkasok, vagy hogy ez a hím mennyire számít öregnek - sem azt, hogy szokás viselkedni agg korú állatokkal szemben. Az idős hollók általában nem tartanak a fiatalabb egyedekből álló csapatokkal, így ő sem töltött még sok időt a saját fajtájának koros tagjaival sem. A kérdése meglepően felidegelte a macskát, ami elsőre egy kicsit meglepte a madarat, amit egy rövid károgással jelzett is, de aztán inkább szórakoztatta az ingerülten mászkáló, és dühöngő négylábú - Valakinek igencsak rossz kedve van... Vajon mennyivel lenne mérgesebb, ha meghúznám a farkát? - merengett az ide-oda csapkodó testrészt figyelve. A kandúr szavai azonban egész érdekesek voltak, és elterelték a madár figyelmét a szemétkedésről. Az biztos volt, hogy a macska is kapott feladatot - bár, hogy az idő, meg az álmok alatt mit értett, az elég zavaros volt a hollónak -, sőt, úgy tűnt, az ővé is az emberekkel volt kapcsolatban, akiknem furcsa dolgaik voltak - Normál esetben a kölykök nem szoktak áramosak lenni... szóval ő is olyan lehet, mint a farkasos lány, akiről ez az öreg beszélt, vagy a bizarr, kék szemű gyerek... - gondokozott, miközben párszor összecsattintotta a csőrét közben. A macska villogó tekintetét átva a madár nem érzett túl nagy biztonságérzetet, de ilynekor örült annak, hogy tud repülni - Hát, nem tudom, miért te kaptad a rémálmokat, meg ezt az egész mentegetős cuccot... Biztos jó oka volt rá a fának - kezdte, továbbra sem túl elismerően nézve a macskára - De ezek szerint egy dolog biztos. Neked meg kell menteni ezeket a fura kétlábúakat - bökött a csőrével a fekete állat felé - ő tanítja néhányukat - biccentett a fakras felé - nekem meg figyelni kell őket, vagy mi a szösz... Szóval, akármit is akar a kék fényizé, úgy néz ki, fontosak nekik a bizarr kölykök - foglalta össze a dolgokat a holló. Azt modjuk még mindig nem értette, a történeteknek a fejében mi köze az egészhez, de végre van valami, amin elindulhatnak... - Lehet, beszélni kellene megint azzal a gyerekkel... - gondolt a fehér hajú, bunkó srácra, de valahogy nem volt sok kedve a dologhoz.

A macska figyelte a madár bólintását és az utána következő szóáradatot. Őt is érdekelte ez az egész, de nem adta jobban tudtára a világnak, csak pont annyira amennyire kellett. Néhány pillantás, és érdeklődő villanás a szemében. Éppen elnyújtozott a hátán, mikor a holló felé fordult és feltette egy kérdést. Rögtön talpra pattant hátát felfelé görbítette és sziszegve fújtatott. Dühösen kezdett körbe körbe járkálni. - Feladatot? Hogy feladatot adott volna? - viszhangozta a holló szavait dühvel és indulattal - Nem adott ez nekem feladatott, sőt semmi jót. Nem ám még egy kis segítséget sem - mancsával a fa törzsére csapott körmeivel végigszántotta a kérget. A füleit lesunyta és a farka folyamatosan tekergett mögötte - Annyit mondott, hogy enyém az idő, hogy megmentsek másokat, meg valami megértetős cucc - dühösen fújt egyet - A hülye álmokról meg a rémálmokról egy szót se szólt - eddig fel alá járkált, de ekkor megtorpant és a madárra, meg a farkasra nézett. - A gyűlöletes fa azt akarja, hogy az emberek pici seggecskéjét mentsem meg. Mert a rohadt mutáns fajtájuk nem tudja megvédeni magát - dühös nyávogás hagyta el a száját, aztán elfordult és felugrot a fa kérgére, és felkapaszkodott egy felső ágra, ahol dühösen lekuporodott. - Legútobb is, valami áramos kölyköt láttam valami tisztáson, és ebből találjam ki, hogy ki az illető meg hol lesz. Mintha nem lenne egy csomó ember, meg tisztás ebben a városban - háborgott Blame, még mindig az ágon kuporogva szemei fénylettek a fákon, de különösen veszélyesnek tűnhettek most. 

A különös macska viselkedése nem tetszett az öregnek, bár megérti a felháborodást. Öreg csontjai miatt ülésbe tornázza magát, kezdte elfeküdni az oldalát. Ő is a fára néz, mi hármójuk életét megváltoztatta, majd a macska válaszát is várja. Kicsit elgondolkodott mi is okozhatta ezt a különleges áramlást ahogy azt is, hogy hárman egyfajta fejlődést mutatnak. Bár az istenek sem tudhatják.

 

A farkas furcsa szüneteit a holló már kezdte megszokni - sejtette, hogy a fejben beszélős képességének lehet valami korlátozása, ami miatt nem tud sokat egyszerre beszélni. Bár az is biztos volt, hogy ha ő lenne ilyen helyzetben az agyára menne, hogy nem beszélhet akkor, és annyit amikor, és amennyit akar. Az idős állat első válasza igencsak ledöbbentette őt - jobban, mint az, hogy a farkas képes vele kommunikálni - He?! - nézett a kék szemekbe lefagyva. Fel sem merült benne a gondolat, hogy a farkaslány nem valódi vadállat - Bár, ez megmagyarázza, honnan ismeri a kékszemű bunkó kölyköt - gondolta, miközben a folytatásra várt. A farkas további szavaira megértően bólogatott - Értem... - károgta, majd picit eltöprengett. Valahol a fejében voltak emlékei a farkaslányhoz hasonló, állattá változó emberekről... meg más furcsa személyekről, de nem látta át, mi köze lehet a szóban forgó személyekhez - Az valamikor nagyon régen lehetett... Most meg most van, szóval... - Már épp ki akarta kérni a farkas véleményét a dologról, amikor megjelent a macska. Amikor a fekete kandúr unott hangon válaszolt, a holló próbálta nem felhúzni magá a dolgon - nem akarta megadni a másiknak az örömöt, hogy felidegesítheti. A válaszát viszont kicsit izgatottan halgatta, majd károgva bólintott - Jap, ez tuti Ő lesz... legyen az akárki is - nézett a fa felé összehúzott szemekkel. A macska következő megszólalására a madár csapott egyet a szárnyával - Hát... akkor ebben kivételesen egyetértünk... - szólt, majd a fakras felé fordult, aki hármójuk közül talán egyedül nem utálta a fura fát - Szóval akkor nem csak ketten vagyunk... Várj! - jutott eszébe, majd visszafordult a macska felé, ezúttal inkább kíváncsian, és nem ellenszenvvel - Neked is adott valami feladatot, mielőtt világító négylábút csinált belőled?

Blame elterpeszkedett a gyökereken és mancsát kinyújtva a karmait húzogatta ki be. A madár reagálására, picit rá vicsorgott és így felelt. - Madár... - a hangja unott volt a másik kettő fejében, bár igazából izgatott volt. Soha nem találkozott még olyanokkal mint ő. Világító állatokkal, akik beszélni tudnak. Bár a farkas nem beszélt, ő egyelőre csak furcsa nyugalommal üldögélt. Blame se zavartatta magát, és a fát kezdte kapirgálni a körmeivel, mintegy élezés képpen. Mikor a holló ismét emberi nyelven szólalt meg a kandúr ráemelte tekintetét, és csapot egyet a farkával. - Nem tudom, hogy eltalált e, gondolom igen. Én békésen szunyokáltam, mikor valaki hozzám szólt, ezzel bunkó modon felébresztve engem, és még világítani is kezdtem - mondta nekik gondolatban és farkát idegesen lengette. Utálta amit a fa tett vele, az álmokat amik miatt neki muszáj megtennie dolgokat. Mintha csak kutya lenne akit a gazdája bármilyen trükkre betanít és ugráltat. Ettől a gondolattól jól ki is rázta a hideg és felállt a szőr a hátán. Elégedetlenül sziszeget és a madárról a farkasra majd vissza a madárra nézett. - Utálom ezt a fát a kék fényeivel együtt - mondta és mélyen belevájta karmait a növénybe. 

A madár elkezdte kapizsgálni a dolgot így bólintott, hogy készül válaszra, ellenben még nem tud. Mikir újra tudja használni az erejét a madárra tekint. -Ő ember. Csak képes erre. - feleli tömören, majd megemeli mancsát, hogy a madár ne kezdhessen bele semmibe míg képessége lehül. Amint megvan leereszti mancsát és folytatja. -Valaki suttog az álatokkal, valaki villámot idéz... sokan vannak. - feleli némi selytelmességgel majd be is fejezi ezzel. Nincs túl fejlett képessége, hogy többet tudjon. A madár nála többet tud és össze tudja rakni a dolgokat. Ekkor jelent meg a fekete macska.~Mondja ezt a fő világító...~ Nem bánta, hogy a madár nála keresett menedéket az éhes ragadozótól, kiről le rí, hogy nem éppen fogja kedvelni az idős tanítót.Megrázza a fejét, nyakát, hogy szőrét helyre símítsa. ~Titeket kölyök korotokban nem neveltek modorra?~ Érzi, hogy a két jó állattal nem kevés probléma lesz, de elfogadja. ~Zsáka foltját, madár a macskáját... Fúj ki egy kevés levegőt, majd hol a madárra, hol a macskára tekint különös szín szemeivel.

A farkas nem reagált különösebben a furcsa történetet illetően, de a hollót most jobban izgatta az idős állat válasza, sem hogy erre rákérdezzen - Mire kell őt tanítani? Mármint, oké, hogy bizarr, meg minden... és valamiért az emberek furán bántak vele múltkor... De ő csak egy sima farkas, nem? - kérdezte a hímtől zavartan. Látta itt a fa körül a visítozó farkast, de ő még csak nem is világított. A madár várakozva figyelte a farkast, amik egy új hangot hallott - ezúttal is csak a fejében, ami már kezdett az agyára menni. Amikor az általa utált fa felé nézett, meglátott egy fekete kandúrt, akin az övéhez hasonló kékes minták világítottak. Más esetben feltehetően izgatott lett volna attól, hogy talált még valakit, aki olyan volt mint ő, csahogy... - Eh... egy macska... - mondta olyan hangon, mint amikor az ember észrevesz egy patkányt, vagy egy csótányt. Nem szerette a macskákat - persze, megenni talán nem tudták volna, mert ahhoz elég nagytestű madár volt, de ezek a négylábúak akkor is madarakra vadásztak. Biztos, ami biztos, most is inkább átrepült egy magasabban lévő ágra, közelebb a farkashoz - az ő fajtájától egyáltalán nem tartott, hiszen a hollók régóta jóban voltak a farkasfalkákkal. A macska kissé modortalanul feltett kérdését hallva a madár kicsit morgolódott magában, de nem tudta teljesen elnyomni a kíváncsiságát - Tippelhetek? A mocsadék fa, amin éppen terpeszkedsz téged is eltalált valami kék fénylő izével, amitől megváltoztál, és úgy nézel ki, mint azok azok a nagy üvegablakok a városban télen?

Blame az erdőben kóborolt. Nem igazán volt kedve a város közelébe menni, és furcsa emberekkel találkozni. Álmokat se akart, és megmenteni se senkit. Mégis mindig kénytelen volt, és általában egy lakásba, vagy házba kellett mennie megmenteni valakit, de mindenképpen a városban voltak a megmentendő személyek. Ezért választotta a város helyett hát a nyugodtabb és csendesebb erdőt. Az emberi beszédtől, és kellemetlenségetől távol. Egy ideig vadászott, de nem igazán volt éhes így inkább a nagy fa felé indult. Nem igazán szerette azt a helyet, de néha eljárt arra, hogy megnézze még mindig ragyóg e alatta. Ma is ezért indult el. Viszont valami nem stimmelt a fánál, mikor kilépett a bokrok mögül a tisztásra, világítani kezdett, ahogy mindig, de nem ez volt a furcsa. Emberi hangot hallott, és amint körbe nézett két másik állatott vett észre. Egy farkast -akitől némileg ideges lett - és egy madarat, - amitől meg éhes - de mind a ketten furcsák voltak. Blame némi nem tetszéssel vette észre, hogy a farkasnak a szeme, a madárnak meg a tollazata is világít. Rosszaló tekintettel nézte őket, miközben kicsit sem zavartatva magát, oda sétált a fához a farkát lengetve és egy könnyed mozdulattal felugrott a fa gyökereiből alkotott odú tetejére. - Mi van itt, valami világítós parádé? - Kérdezte gondolatban cinikusan, miközben kényelmesen elhelyezkedett. - Mégis kik vagytok ti, és miért fényletek ugy mint én? - kérdezte és elengedett egy morcos nyávogást, majd szemeivel a madár felé fordult és végignyalta az szája szélét.

Csak megrázta busa fejét. Értette a holló panaszát és gondját. De ez lett a sorsuk, mely végtelen útvesztőjében az ő útjuk keresztezte egymást. Kezdi érteni, hogy a madár több minden sújtotta, mint őt. Nem igazán értette a madár miről kezdett hadoválni, de elfogadta. Bólintott a madár kérdésére, majd felvette vele a szemkontaktust, hogy hosszabban sikerüljön elmondania amit akar. -Tanítanom kell azokat, akik ide kötődnek. Mint a visító farkaslány. - bár több mint eddig, mégis oly kevés. Sok időt töltött a fa alatt, hogy fejlődhessen ezen képessége, de eddig nem járt sikerrel. Hiába imádkozott.

A farkas válaszát hallva a holló megrázta magát, és károgott egyet - Tök mindegy. Attól még igazán kérdezhetne, mielőtt megváltoztatgatja az erre tévedt állatokat - A farkas válaszát hallva a madár egy kicsit értetlenül fordította oldalra a fejét, de aztán eszébe jutott, hogy ő is hallott valami ehhez hasonlót, amikor a kék fény megszállta - Ah, te is kaptál valami feladatot tőle? Igazán elmondthatta volna, hogy mire jó ez az egész... Ehelyett csak mindenféle fura dolgokat mutogatott boszorkányokról, meg nagy tűzről, meg valami átokról... - csóválta meg a fejét, majd károgva átszállt egy másik ágra, messzebb a nagy fától. A holló nem igazán örült neki, hogy tele a feje mindenféle történettel, amiről fogalma sincs, hogy micsoda, mi a jelentősége - és hogy egyáltalán mi is az a boszorkány. Szerencsére, ha nem gondolt rájuk, akkor csendben megpihentek a képek, és a hangok az elméje mélyén, mint a régi emlékek - Te rájöttél arra, hogy mit akart tőled Ő? Hogy kiknek kell segítened? - bökött a fejével a fa felé.

Látta a másikon, hogy nincs megelégedve azzal amit kapott. Az ajándékkal, ami miatt, most kéken világít. Tény, neki ilyen problémája nincs, de az állatot nézve idősebb, mint a holló. Bár azt is megérti, hogy rossz elveszteni azt, ahova tartozott. -Senki nem kérte, kapta. - szólt a madárra nézve bár tudja, ez a gyermeke nem lesz olyan, mint a többi képességes. ~De egyszer majd rá fog jönni...~ A madár kérdésére bólintott de azonnal igyekezett is hozzáfűzni a gondolatát. -"Segíts nekik, ahogy én nem tehetem!" - megint várnia kellett, hogy képességét használhassa, de reméli a madár megelőzi, míg a képessége töltődik és elmagyarázza mi az isten haragjára gondol.

A farkas válaszát hallva a holló félredöntötte a fejét. Egyértelmű volt, hogy a másik állat nem beszél, de amit csinált, az mindeképp több volt a semminél. A tőmondatok sem zavarták nagyon, elvégre, nem lehet mindenki olyan ékesszóló - és választékos káromkodó -, mint ő - Persze... Új esélyt - károgta kicsit felháborodottan, aztán csendesebben motyogta maga elé - Hát én nem kértem, az biztos - Az öreg állat tekintetét követve a madár is a fára nézett, bár az ő tekintete kevésbé volt tiszteletteli. Inkább morcos - Ja, ez a bizarr növény volt, bagy mi... - csóválta meg a fejét - Neked is mondott mindenféle marhaságot, amikor.. tudod, megváltoztatott? - kérdezte kíváncsian, a másik kék tekintetét keresve.

Az öreg állat elmosolyodott a fiatal holló lepettségén. Már amennyire egy canis féle képes mosolyra húzni a száját. ~Ne bántsd a fát!~ A madár kérdését hallva csak büszkén megemeli fejét. -Új esélyt adott. Nem támad. - enyhén értelmetlen utolsó mondata, ugyanis képessége nem enged többet. Kicsit vár, hogy képességét újra használhassa. -Gondolom veled is Ő tette. - néz a végén a fára, melyet körbeölel az energia és egyben őket is megáldotta.

 

Amikor Brann szavakat hallott, először kissé ijedten lépett hátra - ami következtében majdnem lezuhant az ágról, de némi idétlenül kinéző csapdosás után sikerült visszaegyensúlyoznia magát. A fejét forgatva nézett körbe, de a farkason kívül senki mást nem látott a környéken - Oooké... Vagy ez a rohadt varázsfa az, vagy kezdek megkattanni - motyogta, de amikor belenézett a lent lévő öreg állat kéken ragyogó, bölcs tekintetébe egészen izgatott lett - Hé, téged is megtámadtak a kék fények itt? - kérdezte, miközben egy lentebb lévő ágra vitorlázott, közelebb a farkashoz. A földig azért nem merészkedett le, bár a másik állat hangja a fejében egyáltalán nem volt ijesztő. Inkább tűnt egy idős, de kedves hangnak, aki sok mindent megélt már. A holló nem tudta titkolni az izgatottságát, hiszen lehet, hogy végre talált valakit, aki hozzá hasonló cipőben jár - még ha egyikőjük sem hord igazából lábbelit.

Behunyta zemeit és kicsit élvezte a kellemes nyarat mikor szárnyak suhogtak felette. Lassan nyitotta ki szemeit, és a különös kék villanás felkeltette az érdeklődését. Na meg a szavai. ~Beszél?~ Beleszimatolt a levegőbe és érzi a jellegzetes pulzálást. -Általában a hollók segítik a magam fajtákat. -csóválja meg fejét a madár reakcióján, majd a sikítás említésére feldereng előtte tanítványával történt események. ~Szegény gyermek... De olyanok között van, akik szeretik...~ Jelenik meg halovány mosoly az arcán, majd újra a madárra néz komolyan. Kék szemei elárulják a vele történteket, fehér pupillái megidézők. Nem hiába tudja tanítani a fiatalokat.

Brann elég morcos hangulatban repkedett az erdőben. Amióta összefutott a fehér hajú, idegesítő szemű kölyökkel, semmi kedve nem volt emberek közé menni - a természetben egyedül viszont elég hamar elunta magát, és akkor maradt a rosszkedv. Végül más ötlet híján elrepült a bizarr fához, hátha ott történik valami - Ah... mocsok kék fényizé... - nézett végig a kék mintával díszített szárnyain, amikor letelepedett az egyik fa ágára. Csapott párszor a szárnyával, de mint máskor, a fura jelek most sem tűntek el, így beletörődve zárta őket össze, majd nézett le a földre - Jé egy másik farkas - állapította meg meglepetten, amikor észrevette az idős állatot a sziklán - Bár te elég vén csontnak látszol... - pár pillanatig gyanakodva méregette a másik állatot majd így folytatta - Ha te is elkezdesz visítani, kikaparom a szemeidet...

Vén farkas egy sziklára telepedve pihen. Öreg már, nincs sok ereje rohangászni és egyebek. Csak élvezi az Ősanya áldását az őt körül ölelő természetet, a bundáját simogató szellőt. Kellemes nyári nap melyet most pihenéssel tölt ám legbelül zavarja, hogy egyes diákjai elhunynak. ~Annyira öreg nem lehetek, hogy elhaljanak mellőlem a fiatalok...~ Rázza meg fejét, de feltekint a lombkoronákra, mintha onnan várna magyarázatot.

 

 

Szerencsére Eskel nem tartotta gyerekesnek, vagy nevetnivalónak Ed kissé szerelmetes szavait, sőt, Edward meglepetten hallgatta a csupán kinézetben fiatalabb fiú hasonlóan érzelemtől fűtött visszaemlékezését - Biztosan remek lány lehetett... - mosolygott megértően a lengyelre, aztán szélesebben mosolyogva a farkasra nézett - Az biztos.. - válaszolta halkan, hiszen minden nehézség ellenére ő is úgy gondolta, hogy Yoruki-nál jobb lányt a világ végéig elmenve sem talált volna. Hálás pillantással nézett fel Eskel-re, amikor a fiú az érkezők elé indult, majd megfogadva a tanácsát, halk hangon így szólt Yoruki-hoz - Megígértem, hogy megvédelek... Sajnálom, hogy nem tudtalak... Nem tudom, hogy ez az átok miatt van-e, de... - szorította össze a fogait, miközben a szemében a harag lángja lobbant - Bárki is tette ezt veled, és a szüleiddel, az nem fogja megúszni... - Ed pár percig csak csnedben simogatta a szerelme bundáját, miközben a benne forrongó indulatok is szép lassan elcsitultak - Ha minden rendbe jön, elmegyünk Japánba, rendben? Ahogy azt megbeszéltük... - mondta mosolyogva, miközben a szemeit könnyek kezdét elfátyolosítani... De aztán lépteket hallott a fák közül, így a ruhaujjával gyorsan megtörölve az arcát próbálta elfedni az érzelmeit. A doktornő, és a mentőstiszt felbukkanását örömmel vette a fiú, és gond nélkül engedte oda a doktornőt Yoruki-hoz. Miután Dr. Cheng megvizsgálta a farkast, Greg, és Edward közös erővel emelték fel az állatot, és óvatosan elindultak vele a mentőautóhoz. Eskel szavaira szomorúan bólintott, de abban biztos volt, hogy mindegy mit mond a doktornő, ő Yoruki-val fog menni.

A fiú válaszára bólint, majd mosolyog. -Ne szégyenld amit érzel. Az én időmben sem mentek könyebben a dolgok. Egyes hölgyek maguk voltak az ördögök. Ahjj... a kis rókám... ő aranyos volt, szelíd mégis talpra esett. Igazán kitartó volt és annak ellenére, hogy csak egy helybéli paraszt lánya volt büszke tartással járt kelt. - egy rövid időre feltekint az égre mosolyogva. Talán még senki nem látta így. Majd újra a kék szemekbe nézett. -Yoruki akármennyire is farkas, megnyerted vele a főnyereményt. - simogatja meg ő is a karcsú állatot. Az ajtócsapódásra felkapja a fejét, majd a másikra néz. -Bizonyára Yoruki-ért jöttek. Maradj csak. Megyek és ide vezetem őket. Amúgy... mindent hall, mondj el neki bármit. Hallani fogja, érteni is. Csak emlékezni nem. - kicsit magára hagyja a szerelmeseket... bár neki is összeszorul a szíve, hogy így kellett látnia a másiknak a szeretett lányt. ~Mi lett volna, ha véletlen megölöm... Sosem tudtam volna Edward szemébe nézni..~ Megrázza fejét majd a két felnőttet vezetve visszatér a szerelmesekhez egy kicsit nagyobb kerülővel, hogy időt nyerjen Ednek. Ezt követően a háttérbe vonult, hogy az orvosok megvizsgálják Yorukit. Mikor felé fordult, némi nehézség árán kibújt a felsőjéből, hogy a doki meg tudja vizsgálni a harapásokat. -Esetleg önökkel mehetünk? Mind a kettőnknek fontos a lány. Szeretném tudni hol tudom meglátogatni... Sajnos nem hiszem, hogy egyhamar újra önmaga lesz... - néz szomorúan Edre, vagy felé, ha segít a férfinek elvinni Yoruki-t.

 

Miután Eskel segítségével sikerült rendesen megkötnie a köteleket, Ed csendben folytatta a műveletet, míg a másik fiú telefonált. Edward csak fél füllel hallgatta a beszélgetést, de azok alapján úgy értelmezte, hogy nem kell aggódnia Yoruki elszállításával kaplcsolatban, és talán a sérült vadászt is hamar ellátják. Amikor a fiú letérdelt mellé, először nem nézett rá, csak tovább simogatta a barna bundát - Tudom, és megértem... - bólintott a fiú felé fordulva - Neked sem lehetett könnyű. Köszönöm, hogy megtetted, ami kellett. Csak hát... nehéz volt végignézni, hiszen ő mégiscsak Yoruki - fordult újra a farkas felé, a szemében egyértelmű szeretettel, és némi fájdalommal, hiszen így kell látnia a szerelmét. Eskel kérdésére sóhajt egy kicsit, majd engedve a nyomásnak leült, és átvette a kulacsot, bár végül nem ivott bele - Köszönöm... Mi ketten... barátok vagyunk - kezdte a magyarázatot - Vagyis hát... többek annál. Azt hiszem, jelenleg ez a lány a legfontosabb ember az életemben. Még ha ez egy kicsit nyálasul is hangozhat... - fordult a fiú felé kicsit elmosolyodva. Pár perccel később ajtócsapódás zaja hangzott fel tőlük kissé messzebb, és Ed arra felé kapva a fejét várta, ki is jön értük.

Eskel megmutatta Edwardnak, hogy kell stabil csomót kötnie, hogy el lehessen oldani, de ne vágjon az állat húsába. Amíg a fiú kötözte, ő a telefonjáért nyúlt és tárcsázta Sarah számát. Mikor kicsöngésnek vége lett azonnal beleszólt. -Szép napot! Eskel Łowca vagyok! Elfogtuk Yoruki-t, viszont nekem sem ártana egy orvos. Hova vigyük és kivel fogunk találkozni? - amíg beszélt Edwardra nézett, ki a farkas bundáját simogatta. Amint végez a beszélgetéssel közelebb lép Ed-hez és letérdel mellé. Jobb kezével felemeli bal kezét és a vállára helyezi, hogy ne vérezze össze a fiút. -Ne haragudj, hogy látnod kellett... nem tudtam más, kevésbé fájdalmas és ijesztő dolgot kitalálni. Elfáradtam... noha lelkileg bírnám még... a testem nem viseli túl jól a megpróbáltatást. Mégis csak tizennégy vagyok, nem normál harminc körüli. - sóhajt szomorúan majd leül lábszáraira. Kérdőn tekint a másik fiúra. -Mond csak, milyen kapcsolatotok Yoruki-val? Látom rajtad, hogy megrázott az előbbi jelenet. Kicsit ülj le és igyál mielőtt elájulsz itt nekem. - adja át kulacsát a másiknak é igyekszik némi nyomást gyakorolni a vállára, bár saját törtje nem igen engedi. Yoruki erős állkapcsa megrepeszthette valamelyik csontot.

Edward néma csendben figyelte, ahogy a bokrok közül előlépett egy barna négylábú állat. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a farkasban felismerte a szerelmét - főként, amikor megpillantotta a jellegzetes, felemás szempárt. A tekintet azonban ezúttal sokkal inkább volt egy állaté, mint Yoruki-é. Ahogy Eskel rálőtt a farkaslányra, Ed a tenyerébe mélyesztette a körmeit. Alig bírta visszafogni magát, hogy oda nem rohanjon segíteni - de a fiatalabb vadász kiáltását hallva tudta, hogy most ezzel csak ártana.Így hát szenvedő arccal kellett végignéznie Eskel és Yoruki párharcát, miközben igencsak nehéz volt eldöntenie, kinek is szurkol. Amikor a fekete hajú fiú végül einjekciózta az állatot, aki végtelennek tűnő percek után elernyedten rogyott a földre, Edward kiengedte az eddig feszülten benntartott levegőt - Persze... - motyogta halkan, miközben remegő térdekkel felállt. Ahhoz képest, hogy Eskel küzdött meg egy vadállattal, Ed sokkal idegesebbnek tűnt, ahogy közelebb ment Yoruki-hoz, majd segített a másik fiűnak megkötözni az állatot. A művelet közben a keze néha elidőzött az állat bundájában, amin keresztül biztosan érezte Yoruki szívverését - Rendben vagy? - kérdezte Eskel-től, a fiú sebére nézve - Szólni kellene egy orvosnak...

Egy másik bozótba húzódva várt, míg fel nem tűnt a különös alakú farkas. A jól ismert alak, mely oly sokat segített. Viszont szinte megtorpant és megérezhette a szagukat, ahol álltak. Azonnal feszíteni kezdte íját és lőt, viszont a fáradtság tompított érzékein. A farkasnak csupán az egyik lábát sikerült eltalálnia, szerencsére úgy, hogy ne legyen baja és gyorsan felépül. Azonnal kiugrott rejtekéből, eldobva a távolsági fegyvert és sarokba szorítva. -Véletlenül se gyere közelebb Edward! - kiált hátra és igyekszik elállni a farkas menekülési útját, ki bal mancsára nem tud terhelést helyezni. Félve csapja hátra füleit, majd hátsó lábával rugaszkodva harapna a fiú nyakába. Eskel rutinosan emelte karját maga elé, így csak abba mélyedtek a fogak. Viszont a lendület miatt hanyatt esett és a földről próbálja megtartani a farkast. Gyors mozdulattal rántja elő az injekciót és adja be a farkas nyakába, ki fájdalmasan engedi el a kart, majd harapna a nyakra, de elhúzta magát, így kulcscsontja alá harapott, átfogva vállát. Eskel fájdalmasan jajdult fel, majd várt. nagyjából öt perc után Yoruki összeesett és mély álomba esett. Ezt követően Eskel hangos zihálással kecmereg ki alóla. -Előjöhetsz, segítenél összekötözni? - nem tekint abba az irányba ahol a fiú lapult. Jobbját, bal vállára helyezi és leoldja a kötelet oldaláról.

Edward látta a nála testben fiatalabb fiún, hogy eléggé kifárasztotta az erdei keresés - Ki tudja, mióta van ébren... - Türelmesen megvárta, amig Eskel feláll, bár ha a vadász esetleg összeesett volna a fáradságtól, Ed készen állt ugrani, hogy megtámassza. Szerencsére erre nem került sor, és szinte mint két férfi fogtak kezet - Mondhatni... Bár nem látok sok esélyt... - nézett el a nagy fa irányába, amely alatt pár napja még olyan békésen piknikeztek... Hogyan változhatott minden ilyen sötétre ennyire rövid idő leforgása alatt... Mintha az ég is fakóbb lenne, mint akkor. Eskel nem túl bíztató szavaira megértően, de csüggedten bólint... Reménykedett benne, hogy legalább a fiú talál valami nyomot, amin elindulhatnak. Eskel hirtelen lökdösésére meglepetten nézett rá, de engedelmeskedett, hiszen tudja, hogy a másik mennyivel otthonosabban mozog az erdőben, és sok olyan dolgot is észrevesz, ami az ő figyelmét elkerülné. A gyors lerántás hatására Ed kissé megbillent, de az avarban megtámaszkodva sikerült megtartania az egyensúlyát, és figyelmesen hallgatta a lengyel fiú szavait. Habár az akcentus és a halk beszéd kissé megnehezítette a dolgát, Edward feszült figyelemmel koncentrált a másik fiú szavaira. Ő ugyan még nem hallotta az állítólagos lépteket, de megbízott Eskel érzékeiben, így megpróbált a lehető legkevesebb zajt csapni. Yoruki említésére a gyomra ugrott egy nagyon a hirtelen támadt remény hallatán, de igyekezett visszafogni magát, nehogy később túl nagy csalódás érje - Lehet, hogy csak egy közönséges vadállat... - gondolta. A keze már mozdult volna a zsebe felé, hogy a kártyáitól kérjen bizonyosságot - de félbehagyta a mozdulatot, és inkább csendben figyelt arrafelé, amerre Eskel mutatott. Addig, amíg nem tudja biztosra, a közeledő állat akár Yoruki is lehet - ha a kártyái azonban megmutatnák, hogy nem így van, oda ez a kis reménysugár is... - Rendben - bólintott, és igyekezett a lehető leghalkabban suttogni, miközben a meglepően komoly, zöld szempárba nézett. Nem tudhatták, mire számítanak, de Edward bízott abban, hogy Eskel minden igyekezetével azon lesz, hogy emgfelelően kezelje a helyzetet - így hát a fiúra bízta a dolgot, és csak próbált a legkevésbé útban lenni.

Eskel hátát a fa gyökerének támasztotta, fejét hátra hajtva szemeit behunyta, mintha ezzel megtalálhatná a lányt. Léptek nesze üti meg erre edzett füleit. ~Léptek, párosak... a lépés táv nagyobb, mint egy állaté... ember~ Összegezte magában majd feltekintve figyelte a közeledőt. Ő is szomorúan vette tudomásúl, hogy nem az eltévedt bárányka tért haza, hanem egy másik különleges. A köszönésre kicsit erőtlenül feláll. -Szia Edward! - köszönti a szokott ridegségével és lengyel ejtésével. -Igen, ahogy gondolom te is? - tette fel a kérdést fejét megdöntve, majd lassacskán talpra kecmereg. Lelkében hiába bírná még keresni a nyomokat, az alig tizennégy éves test erre lassacskán képtelen. A szeme alatti karikák is már erősen kontúrozzák zöld szemeit. Némi tántorgást követően ér Edward-hoz egy kéz fogásra, majd szomorúan tekint rá. -Bár tudnék valami bíztatóval szolgálni... - néz szomorúan a kék szemekbe, mikor újra lépteket hall. Azonnal arra kapja tekintetét és Edwardot egy nagyobb gyökér takarása felé lökdösi, közben csendre intve. Ha elérnek legugol, lerántva a fiút is, majd nagyon halkan beszélni kezd. -Hallgasd! Léptek. Pontosabban vágta ugrások. A szél nekünk kedvez, nem érzheti meg a szagunkat. De nem csaphatunk semilyen zajt. Lehet nem Yoruki, de a hanga alapján olyannak mondanám, mint ő. - összegzi gyorsan, majd abba az irányba mutat, amerről hallja a négy mancs ütemét. Reméli Edward megérti, nem lesz könnyű dolguk, de felkészíti. -Nem tudom mire számíthatok, így nem igérek semmit. Főleg nem a látvánnyal kapcsolatban. Akármennyire is védenéd, maradj itt és reménykedj a szerencsénkben. - elmondva mondatát komolyan néz a fiúra majd azonnal kicsit távolabb megy egy bozót tövébe.

Ed óvatosan lépdelt azon az ösvényen, amelyen emlékei szerint legutóbb Yoruki vezette el a Drüádokhoz. Az egyik kezében egy kártyalapot tartott, amely ezúttal üres volt, és az is maradt a fiú forgatásának hatására is - Edward ezúttal arra kérte a kártyáit, hogy utassák meg a közelben lévő különlegeseket a számára. Ezzel a módszerrel a farkaslányt is megtalálhatta, ha véletlenül ő is a fa közelében jár, de figyelmezteti Ed-et, mielőtt a démonkölyökbe, vagy más rossz szándékú, erővel rendelkezőbe botlana. A fiú a napokban többször kijött erre a helyre, mert valahogy úgy érezte, itt találhat rá Yoruki-ra - még ha a lapjai ezt nem is támaszották alá - de hiába várt, a barna bundás farkas eddig nem tűnt fel előtte. Nagy esély volt rá, hogy ez a mai nap sem lesz másként, de Edward azért bizakodva lépte át az ágakat. Mielőtt a Drüádok áldása területére ért volna, a kártyalapján hirtelen kirajzolódott egy minta - egy kékes színezetű íj. Ed kicsit csalódottan nézte a képet, de örült, hogy legalább nem Gweady-be botlott. Zsebre rakta a lapot, és félretolva maga elől az ágakat, óvatosan kilépett a nagy fa körüli füves részre - Szia! - köszönt Eskel-nek kicsit szomorkás mosollyal- Te is őt keresed, igaz?

Lassan egy teljes napja talpon van. Yoruki ügyes, elfedi a nyomait, ahogy tőle tellik. Elég ahhoz, hogy ne lehessen követni egykönnyen. Eskel pedig minde tudását és érzékét használja, hogy a lányt elkapja és biztonságba vigye. Viszont fárad így egy nagyobb fához sétál. Ennek a tövében szokott firkálni, mik inkább egy középkori házat ábrázolnak egy szirten, közel a tengerhez. Vagy egy vörös nőt, ki kedvesen mosolyog. ~Az én Rókácskám... bár emlékeznék a nevére vagy a történtekre!~ Sóhajt egy nagyot mikor leül egy gyökérhez. Kulacsát leakasztja és inni kezd. Nem rég járt a folyónál, feltöltve a víztároló eszközt. -Yoruki... hol lehetsz? - néz körbe, hiszen kezdi úgy érezni folyamatosan elkerülik egymást.

 

Ed hálásan mosolygott a barátnőjére, amikor megköszönte a pikniket, amit csak neki készített, majd kicsit elgondolkodva, egyetértően bólintott Yoruki szavaira - Igazad van... Az emlékek nagyon fontosak - A fiú lelki szemei előtt újra megjelentek a szülei... akik már szintén csak emlékek, de pontosan ezért élnek tovább a szívében. Felsegítette a farkaslányt a takaróról, aztán közösen összepakolták a dolgokat. Yoruki válasza nem nyugtatta meg túlzottan... de nem szólt bele a döntésébe. Ha az ő szüleiről lenne szó, feltehetően ő is kockáztatna, csak hogy találkozhasson velük. Amikor végeztek, Edward még egyszer magához ölelte a szerelmét, és egy csókkal búcsúzott tőle - Vigyázz magadra, rendben? - kérte még utoljára, aztán kicsit vonakodva, de elengedte Yoruki kezét, és még jó párszor visszatekintve elindult hazafelé - Szóval vadhús... - motyogta mosolyogva, miközben azon gondolkodott, vajon a nagymamája tudna-e legközelebbre vadnyulat sütni...

Élvezte ezt az apró nyugalmat. Hogy nem hallotta Alphons hangját még fülében sem felcsendülni. Az a keemes nyugalom, mi meg a farkast is megérintette és nem kívánt az ember ellen fordúlni. Szeretet éhes dög tud lenni, mit Yumi ügyesen kezelt. Viszont felsejlett egy rövid időre, hogy vált el apjától. Anyja meleg kezei a bundájában és apja haragos hangja, mire önkéntelenül ugrott a férfi mellkasára és morgott az arcába olykor összecsapva álkapcsát. Lehet, hogy kis testű, kis tömegű, de egy farkas, kinek a szívéhez közel álló személyt fenyegette. Így ment el otthonról. Számára a jövő sok mindent rejt, de tudja, ott lesz neki Yumi, Ed és Femy, kik mindig támogatják. Kiknek mindig fontos lesz. -Nagyon köszönöm a meghívást és a meglepetést. Igazán finom volt. - mosolyog rá barátságosan és egyetértett a fiúval. Részben. -Sosem múlnak el,mert a szívünk hordozza és épít minket. Emlékként megmarad és az ember sem több, mint emlékei összessége. - fogadja el a segítő kezet és feláll. Segít összepakolni és mosolyog a fiú válaszára. -Ezt nem igérem. Este haza lógok, megnézni, hogy mit készített anyu. Olyan finomra csinálja a vadak húsát. - nem mintha éhes lenne, mi arcáról is lerí, ha elé raknák nem enne belőle, de éjszakai nasinak a medvehús igen csak finom falat. Ha pedig elkészülnek elindul, hogy a fiú is sötétedés előtt visszaérjen a házhoz.

Yoruki bátorító csókját ő is egy hasonlóval viszonozta - Így igaz - simogatta meg a haját, és egy kicsit a farkasfülét is. Ed egyszerűen csak élvezte azt, hogy a lánnyal együtt ücsöröghet a nyári, élettel teli természettel körülvéve, és tervezgethetik a jövőt. Rég érezte úgy, hogy van értelme az elkövetkezendő évekre gondolni... Eddig valahányszor elképzelte a jövőt, csak arra tudott gondolni, hogy itt lesz Artana-ban, kutat a titkok után, és próbálja kideríteni, mi történhetett a szüleivel pontosan... De most - a jövőjében már ott volt Yoruki is, mint egy biztos pont, és ezzel mintha minden sokkal... színesebb lett volna. Élettel telibb. Bizakodóbb - Nagyon örülök, hogy eljöttél... - nézett őszinte szeretettel a farkaslány szemébe, majd egy kisebb sóhajjal felnézett az égre, ami ugyan még gyönyörű kék volt, de Edward tudta, hogy nem kis idő kiérni az erdőből - De az értékes pillanatos pont attól lesznek olyan szépek, hogy egyszer véget érhetnek... Ideje lesz elindulnod vissza a kollégiumba - ölelte kicsit jobban magához a lányt - Nem szeretném, ha sötétedés után kint lennél... - Ha Yoruki beleegyezik az indulásba, Edward szépen elkezdi visszapakolni a piknik kellékeit a kosárba.

A fiú mondatára bólint egy nagyot és mosolyog mellé. Tudta, hogy Ed nem olyan szerencsétlen, mint Alphons és hamar megtalálja a közös hangot a vénekkel. A két még fittnek mondható idős ember pedig a maguk módján könnyedén beszivárogtatják a hagyományukat bárki életébe. Egy étel, egy ital, vagy egyéb dolgok útján. De mindig közel maradtak a természethez, így sosem volt gond ebből. Egy pillanatra érzett valami nyugtalant Ed-től, mire bátorítón tekint rá. -Nem lesz semmi baj! Főleg most már, hogy itt vagyunk egymásnak. - bátorítja egy csókkal és hallgatja a madarak dalát. Olykor önkéntelenül szagol a levegőbe és biztonságosnak ítélve a területet ivott a finom teából. -Biztosra veszem és nekem ettől kellemesebb nem is kell, hogy veled lehetek. - feleli valamivel több érzelmi töltettel és kipirulva.

Ed nagyon élvezte a tervezgetést Yoruki-val, hiszen ez volt az első nagyobb tervük a jövőjüket illetően. Elhitte a lánynak, hogy nem lesznek gondok a nagyszüleivel kapcsolatban, de azért feljegyezte magának gondolatban, hogy a közeljövőben olvasgasson kicsit jobban utána a japán kultúrának, ne hogy ő is olyan hibát vétsen, mit a lány apja - Mindenképpen megyjegyzem - mosolygott a lányra, megfogva a kezét. A cseresznyefát illetően remélte, hogy valahogy tényleg meg tudják oldani a dolgot - tudta jól, hogy a nagymamája mennyire odavan a különleges, és gyönyörű növényekért, és az is benne volt, hogy a saját elhatározásából már nem feltétlenül állna neki valahogy keresni egy ilyen fát. Nem rég is, mikor azon gondolkodott, hogy érdemes lenne-e kivágni az öreg almafát a ház mögött, végül arra a döntésre jutott, hogy "Ezt a pár évet még biztosan kibírja". Ed mostanában egyre jobban aggodott a nagymamájáért, mert látszólag ugyan jó egészségnek örvend, és végtelenül aktív, de az ő korában már bármi megtörténhet - Köszönöm, az jó lenne - adott egy hálás puszit a lány homlokára. Amikor Yoruki farokcsóválva hozzábújt, Edward fél kézzel átkarolta, és magához ölelve hallgatta a madárcsicsergést - Jó néha egy ilyen nyugodt délután, nem igaz? Remélem sok ilyen randevút tudunk majd még tartani - mondta mosolyogva, bár a kártyáit erről nem merte volna megkérdezni. Túlságosan aggódott volna a sötét, vagy kétértelmű válaszok miatt....

Nem akarta megbántani a fiút azzal, hogy kineveti. Így egy hálás mosolyt engedett felé, hogy félretéve mindent, képes volt igazat mondani és nem szabta gát. Sem büszkeség, sem fájdalom. Semmi. Válaszára mosolyog egy nagyot és bólintott. -Ez csak természetes. - örül, hogy a fiú belergyezett, de vajon a mamája is tud ennyire örülni ennek? Ez az apró gondolat kicsit sötétített a hangulatán, de nem mutatta jelét. -Rendben. Az illemtant kicsit későbbre halasztom. Nagyapámék úgy is segíteni fognak, de szerencsére olyanok, hogy nem erőltetnek és türelmesek. A nyelvvel sem lesz baj. Apával is angolul beszélnek, ha beszélnek. Viszont egy fontosat elmondok. Sose adj négyet valamiből. - mutatja azért ujjával, mert kis akcentusa miatt nem minden szó érthető. -Hasonlít ez a szám a halál szavukra. Ennek ez az egy oka van. Ezt apa elkövette mint hiba közel két év után és ment a sértődés. - mondja komolyan majd egy mosolyt megejtve ad egy puszit a fiú arcára. -Majd meglátjuk. Nagyapa sok mindent el tud intézni. Ha pedig nem tudnánk hozni, anya kertjében van pár. Szaporítja őket, hogy kicsit otthonosabb legyen. A hátsó udvarunk kicsit emlékeztet egy japán teázó kerthez. Megkérhetem, hogy neveljen nektek egyet. - feleli bátran és mosolyog mellé. Sok időt töltött abban a kertben hallgatva anyját és tanulva tőle. Sokat mesélt a hegy szelleméről, ki ugyan csak farkas és egyszer ejtett meg egy mondatot, amit sosem tudott hova rakni. "Mind a ketten közel álltok a természethez." Lehet csak az emberre és farkasra gondolt. De lehet másra. Boldog farkcsóválással bújt a fiúhoz, állát annak vállára helyezi.

Amikor Yoruki átölelte, Ed hálásan nézett fel rá, és ő is a kezét kereste a sajátjával. Benne is bűntudat támadt, amiért kicsit elrontotta a hangulatot a múlt felemlegetésével, ezért próbálta a szavaival visszahozni a kellemesebb életérzést. Szerencsére a farkaslány nem vette magára a gyerekkori képét illető megjegyzést, és még kuncogott is a kicsit bénácskára sikerült magyarázkodásán. A lány nagyszüleivel történő kapcsolattartására megértően bólintott. Igaz, hogy a távolsági kapcsolattartás nehézségeit nem tudta tökéletesen átérezni, de abban biztos volt, hogy a technológia igencsak sokt hozzájárul Yoruki, és a nagyapja jó kapcsolatának fenntartásához. A lány kérdésére egy picit meglepődött, és kérdő tekintettel nézett a lány szemeibe. Voltaképpen sosem járt még az országon kívül... Sőt, Artana-n kívülre is csak az osztálykirándulások alkalmávak jutott el, mivel a nagymamája évek óta nem hagyta el az erdei házikó környékét, így nem igazán tudtak elutazni sehová - Hát, meg kell kérdeznem a nagymamát... De igen - ölelte át lelkesen a lányt, hiszen, a gondolat, hogy együtt utazhatnak el egy olyan országba,ami nyilvánvalóan sokat jelent a lánynak, már most izgalommal töltötte el őt - Mindig is kíváncsi voltam, milyen lehet repülni.. És Japán is lenyűgöző országnak tűnik. Bár az biztos, hogy sok mindent el kell mondanod majd a kultúráról, és a szokásokról. Meg meg kell addig tanítanod pálcikával enni... Hozhatnánk a nagyinak onnan valami különleges növényt. Mindig is szeretett volna egy igazi japán cseresznyefát a kertbe... - tervezgette a dolgokat izgatottan. Nem szívesen sértette volna meg a japán tradíciókat, főleg nem Yoruki nagyapja előtt...

Edward felvetésére bólint egy nagyot. Noha az ő szülei nem ép természetjáró típusok, így maximum a hegyekből lemerészkedő farkaskölykökkel pacsált a folyóban. Ed elhalkulására némi bűntudatot érzett, így letette maga mellé a tányérját, még az utolsó falatot rágcsálta és átölelte a fiú vállát. Tőle távolabb eső oldalát pedig símogatni kezdte, míg szabad kezével a fiú kezéhez nyúlna. Nem tud olyan vígaszt nyújtani, mint szeretne és nem is tudja visszahozni azokat akiket elvesztett. Viszont fogadalmat tehet, hogy sok szép emléket ad a fiúnak. A megjegyzésére és annak mentésére csak kuncog. Akik látták ezt a képet, mind megjegyezték, hogy aranyos a felemás szemű kutyus a képen.-Igen, mivel egy évben csak egyszer találkozhatok velük. Az internet csodájának hála viszonylag gyakran tudunk beszélni, de az időeltolódás olykor idegesítő tud lenni. - feleli kicsit kuncogva. Valóban furcsa olykor, ha suli előtt beszél velük és utána rohannia kell, ha nem akar éhen maradni. De már élete része így nem is bánja annyira. Az öreg mindig faggatta a fiúkról és kíváncsiskodott, ki lesz az, ki elnyerheti egy farkas szívét. Minap beszélt vele Edről és azonnal meg akarta ismerni és ajánlotta, hogy következő alkalommal tartson vele a repülő úton. Így fel is meri tenni a kérdését. -Ha a sorsunk úgy akarja, kijönnél velem a következő alkalommal Japánba? - kérdi kicsit megdönti a fejét. Természetesen elfogadja, ha a válasz nemleges és nem is erőlteti.

Edward odafigyeléssel hallgatta Yoruki szavait az ételekről. Igyekezett megjegyezni minden részletet a lánnyal, és az étkezési szokásaival kapcsolatban, hiszen semmiképp sem akarta volna, ha miatta lenne rosszul, egy nem megfelelően elkészített ebéd miatt. Miközben egy darab húst rágott, elképzelte a kis farkas Yoruki-t, ahogy épp egy dinnyét eszik - bár a képzeletében inkább volt a mostanihoz hasonló, félig emberi- félig állati alakban, mint valódi farkas - és jót mosolygott ezen a képen - Mit szólnál hozzá, ha legközelebb levinnénk egy dinnyét a folyóhoz? - kérdezte a lánytól, miután lenyelte a falatot - Folyóvízben nagyon jól le tud hűlni az egész gyümölcs, és sokkal jobb íze lesz, mintha hűtőbe tettük volna. Apával régen mindig így csiáltuk... - a végére picit elhalkult a hangja, és egy szomorkás mosollyal emlékezett vissza a régi nyarakra, amikor a szüleivel lejárt a vízhez kirándulni. Egész nap köveket, meg terméseket gyűjtögettek, meg fogócskáztak, délben pedig megebédeltek a vízparton - aztán este kellemesen elfáradva mentek haza, és az apja szinte mindig a nyakába vette, hogy ne kelljen annyit gyalogolni. Szép emlékek voltak ezek... de egyben szomorúak is. Edward egy picit még elidőzött az emlékezete képei között, majd picit megrázva a fejét tért vissza az ő szeretett Yoruki-hoz, akivel talán szintén sok, ehhez hasonlóan kellemes emléket szerezhet majd - A barackot én is nagyon szeretem, bár főleg befőttként. Télen abból rengeteget meg szoktam enni - Amikor a farkaslány a zsebéen kezdett kotorászni, Ed türelmesen, de kíváncsian figyelte, mit szeretne neki megmutatni. Amikor előkerült a fénykép, figyelmesen megnézte, és a kis Yoruki-t meglátva szélesen elmosolyodott - Annyira aranyos vagy kicsiként - mondta picit játékosan, aztán gyorsan észbe kapott - Nem mintha, most nem lennél az. Most is sokkal aranyosabb vagy, mint bármelyik lány, akit ismerek... de itt olyan vagy, mint egy... kis erdei tündérke, vagy hasonló - Miután picit zavarban megpróbálta kimagyarázni magát Yoruki előtt, egy kicsit jobban megnézte magának a képen szereplő, idős férfit is. Szimpatikus férfinak tűnt, ez egyértelmű volt, és a ruházat, meg az egész kép japán stílusa alapján Ed úgy sejtette, a szerelme anyai nagyapjáról lehet szó - Biztosan igazad van, érdekes embernek tűnik. És ezek szerint ő is szereti a természetet. Biztosan sok közös témátok akad, ha találkoztok.

Mosolyogva figyelte a fiút és egy falatot rágva hallgatta. Farka is önkéntelen csóváló mozgást végez ugyanis nagyon ízlik neki. -Köszönöm, de miattam ne főzzetek a megszokottól különbet. Nagyjából csak cukrot nem ehetek, meg kenyeret mértékkel. Például ehetek egy fürt szöllőt a vörös édes fajtából, de akkor azon a héten már nem ehetek más gyümölcsöt. Nagyjából egy normális alma az, amit két napjával tudok fogyasztani és nem lesz bajom tőle. Nagy titok, amin anyu is jót mosolygott, hogy az eper és a barack a nagy kedvencem. Furcsa mód azokat nem is veti ki a szervezetem. Viszont a görögdinnyét is könnyedén fogyasztom. Kölyökként volt, hogy anyu tett le elém a földre és úgy ettem kis ordasként. Lehet ez is az oka, hogy szeretem és nincs tőle bajom. Vagy a lé tartalma. - meséli mosolyogva és örül, hogy próbálnak rá figyelni. Otthon ezt csak Yumi tette és külön füzetbe jegyezte fel mik azok, amiktől nem volt rosszúl. Ami viszont furcsa, hogy a csontot így is megemészti, de a cukrot nem. A japán konyha pedig egy külön világ. Nagyszülőket látogatva mindig valami finommal várták és nem volt tőle baja. Erről jut eszébe, hogy van egy kép, amit meg akart mutatni Ed-nek. Elkezdett kotorászni a zsebében, majd meg is mutatta. A kép éjszaka készült, csillagos tiszta ég. A szokott, díszes kapu egy szirtre vezet, ahol hátulról egy idős ember ül, ki hátra tekint válla felett mosolyogva és öléből az apró ordas Yoruki tekint a kamerába. -Ő nagyapám. Még ő tud a titkomról,de szerencsére jól fogadta. Biztosan nagyon kedvelnéd az öreget. A hegyen, amin készült a kép, vadőr szerűség. - meséli boldogan. Sokkal jobban szerette ezt a felmenőjét, mint a német, szigorú Stern-eket kiknek sosem jó semmi.

Ed kicsit izgatottan nézte, ahogy Yoruki enni kezd, és addig nem is szedett magának, amíg meg nem tudta, hogy ízlik-e neki az étel. Ahogy előbukkantak a lányon az állatias részek, Edward csak egy picit meglepődött a hirtelenség miatt, de úgy érezte, ez rossz jel nem lehet. Amikor végül a farkaslány mosolyogva megdícsérte az ennivalót, a fiú arcára is széles mosoly ült ki, és megkönnyebbülten szedett magának is - Ennek örülök. Egyébként a nagymamám kérdezte is, hogy mit főzzön, amikor legközelebb hozzánk jössz. A japán ételekben nem túl jártas... de volt egy idő, amikor nagyon rákattant a német ételekre, kolbász, meg savanyúkáposzta, és hasonlók... szóval olyat talán még most is tud készíteni, ha szeretnéd - Ed rászurt a villára egy adag húst, és zöldséget, majd megkostólta a művét - Hát... nem olyat, amit a nagymama csinál... de tényleg nem lett annyira szörnyű - vélte.

Örömmel fogadta az ételt és nem érdekelte, hogy hogyan néz ki. Az érdekelte, hogy Ed készítette és a mamájával figyelve, hogy olyan legyen amit ehet. Boldogan falatozik és mivel ízlik is neki, farkas testrészei megjelennek, szinte kipattanva helyükre, alig hallatva törés hangot. Szemei élénkek lettek, ám látása megromlott. Kicsit elszontyolodott,ugyanis nem akarta, hogy előbukkanjanak ezek a dolgok. Főleg ma nem, de teájába és ételébe temetkezik, hogy ne kelljen látnia a fiúnak szomorú arcát. -Igazán finom! - felelte mosolyogva.

Ed továbbra is örömmel látta, hogy Yoruki most boldog, és mondhatni gondtalan. Pont ezt szerette volna elérni a mai nappal - egy nyugodt, és békés találkozást, ahol nem kell a múltról, vagy a képességekkel járó problémákról beszélni. A lány elpirulása pedig cak még aranyosabbá tette őt a fiú szemében, akit egyáltalán nem zavartak a fakrasfülek, és más állatias vonások, hiszen azok a farkaslány részei voltak - ugyanúgy szépnek tartotta őket, mint a lány barna haját, vagy a felemásan csillogó szemét. Yoruki csókját mosolyogva fogadta, majd az egyik papírtányérra szedett a lánynak egy adagot a salátából. Messziről ugyan imresszívnek hathatott a tálnyi majonézes zöldség, és hús, de közelről megnézve látszott, hogy a húsdarabok nem hogy nem voltak egyforma méretűek, de a legtöbb még szabályos alakú sem volt... - Nem vagyok épp túl profi szakács, szóval... - adta át a tányért kicsit zavartan a lánynak - De a virsli főzésben profi vagyok!

Örült, hogy beszélhetett valaki olyannal erről, aki meg is érti. A legtöbb diák nem érti, mi jó abban, ha gyanútlan, szende állatokat öl le egy erőteljes ragadozó, aki tudja is mit tesz. Ők nem fogják sosem érezni azt a kellemes, de bizarr érzést. Mikor az orrodba kuszik az illat, melynek apró nyomait csak a földből tudtad kiszedni. Ahogy zubog füledben véred és szíved dobbanása hajt előre. - mosolyog, hiszen olykor ő is leugrott kicsit ellesni a technikákat. Edward mondatára elpirul, hiszen kevesen tartanának szépnek egy morbid elegyet valami kutya és ember között. ~Segített? Tehát javarészt te csináltad?~ Csodálkozik el mosolyogva és bólint. -Biztosan finom lesz. - feleli bátorítón és csókkal jutalmazza igyekezetét.

Ed valódi örömmel az arcán hallgatta, ahogy Yoruki Eskel-ről, és a közelgő vadászós eseményről mesél neki. Egyáltalán nem volt féltékeny a másik fiúra, hogy vele ellentétben kicsit jobban meg tudja érteni Yoruki vadabbik énjét - inkább boldog volt, hogy azt hallhatja, hogy a lánynak vannak más barátai is, rajta, és Euphemia-n kívül, akikkel meg tudja osztani az életének egy szeletét. Amikor az önképző körröl beszéltek, Ed is akaratlanul felnevetett - Hát az biztos... Nem sokan tanítanák meg a diákokat verekedni, hiszen a legtöbb tanár pont az ellenkezőjét akarja elérni - mondta el a véleményét Mr. Stern-ről, akit ő inkább a történelem órákról ismert - De ha te is jössz, akkor idén én is jelentkezem az Önvédelmi szakkörre. Legalább nekem lesz a legszebb barátnőm az edzésen - tette hozzá még nevetve, aztán a hússalátás tál felé nyúlt - Kérsz? A mamám segített megcsinálni, szóval annyira csak nem lehet szörnyű az íze...

Edward-nak szívesen mosolygott, ezzel is szebbé téve napját és szomorkás hangulatát, hogy kicsit elterelhesse figyelmét az Artana-s ügyről. Nyugalom és béke, mire nagy szükségük van. -Remélem. Bár Eskelt nem igatzán hatja meg az időjárás. Valószínűleg elégszer elázott a másik kontinensen, vagy ereje ami okozza. Nekem pedig édes mindegy bundás alakomban. Nem ázok be egy könnyen. - mosolyog kicsit ezzel is oldva saját hangulatukon. Ed kérdésére pedig bólint. Erőteljes lengyel akcentussal beszél, már ha megszólal, de jó szándékú srácnak tűnik. Edward válaszára bólint és értelmesen tekint rá. Ő nincs oda annyira az irodalomért, de elfogadja a másik választását. -Ugyan! Nem mindenki lehet olyan jó küzdő, mint Kasa vagy Eskel. Eskel valószínűleg a génjeibe hordozza, Kasa pedig csak azért állt neki vívni, hogy tudjon gyakorolni Eskel. Érdekes egy fazon Mr. Stern. - feleli kicsit nevetve, de ha a fiú elhatározza magát ebben a dologban, mellette lesz és segíteni fogja.

Yoruki szeretetteljes tekintete, és mosolya Ed számára csak még napsütésesebbé, és madárcsicsergősebbé tette ezt a kellemes napot. Mosolyogva adta át a teát a lánynak, majd miközben magának is töltött, figyelmesen hallgatta a szavait a természetjáró klubról. Ő is gondolkodott rajta, hogy belép Mr. Stern vadonjáró egyletébe, hogy több időt tölthessen a lánnyal... De igazából, sosem volt az a nagy túrázós alkat, meg bőven elég számára az erdőből akkor, amikor az erdei házikóban tartózkodik. Persze, szerette a természetet, és szívesen üldögélt a fák között, messze a város zajától - mint most is - de ő inkább volt az a szobában ülős fajta gyerek. Ráadásul, ahogy Yoruki a vadászatról mesélt, úgy érezte, ebben nehezen tudna úgy részt venni, hogy valóban élvezze is; viszont azt pontosan látta, és érezte, hogy a farkaslánynak sokat jelent a dolog - Biztosan nagyon érdekes lesz a vadászat. Remélem, jó időtök lesz aznap - mondta a lánynak - Eskel az a fiatal, fekete hajú srác Lengyelországból, igaz? - kérdezte, mivel annyira nem ismerte az említett fiút. Az Önvédelmi kör említésére ő is egyetértően bólintott - Igen, azon én is gondolkoztam... Jó lenne megtanulni az alapfogásokat - kortyolt bele a teába - Bár a démonkölyök ellen valószínüleg nem sokat érne... - gondolta kicsit negatívan, de aztán eszébe jutott, hogy most nincs helye az ilyen gondolatoknak - Bár amilyen nyüzüge vagyok, szerintem még az elsősök is le tudnának verni - mondta inkább Yorukira nevetve - Egyébként szerintem valami humánabb klubbot választok még... Tavaly a történelmi klubban voltam , de lehet idén megnézem, milyen az irodalmi klub - Igazából Edward a történelmi klubhoz csak az artanai kutatások miatt csatlakozott, de most, hogy már a titkok nagy részét felfedték, ideje volt egy kicsit más területen is körülnézni.

Kellemes borzongás futott végig hátán, miközben szerette végigsímított pár hegen, mi a hátát tarkította. Szeretet teljesen tekintett fel rá és húzta mosolyra száját. A fiú szavaira nyom egy puszit az arcára, hiszen igazán kedvesnek találta. Saját gondolataiból pedig a fiú zavarta meg, mire zavartan megrázta fejét. Elfogadta a teát és kortyol. -Szerintem maradok a Természet járók köreiben. Nyár végén Mr. Stern szervez egy kirándulást a hegyek lábához. Ha minden igaz sikerült elintéznie, hogy Eskel vadászhasson. Megkért hogy segítsek neki, mint vadász kutyus. - mosolygott italából. Furcsa, hiszen ez lesz az első, hogy mással fog vadászatra menni. Eskel-nek pedig van lengyel engedélye amit csak le kellett fordítattni. Így pedig jóval könnyebb. Yoruki-t viszont jobban érdekelte a zöld szemű farkas, kivel annak idején találkozott. -Talán még az Önvédelmi kör. Még jól jöhet. És te? Hova csatlakozol? - kérdezi érdeklődve, közben szabad kezével átölelné a férfiú kezdeményt.

Yoruki kis elpirulása csak még aranyosabbá tette őt Ed szemében - így sokkal inkábbb hasonlított egy kedves kiskutyára, mint egy vad farkasra. Az, hogy most semmi sem takarta el a hegeket a lány bőrén, egyáltalán nem taszította, vagy riasztotta el a fiút. Immár ismerte a sebek történetét, és sokkal inkább tartotta őket Yoruki múltjának részének, mint csúnya, vagy riasztó dolgoknak. Ahogy a lány mellé került, óvatosan végig is simított páron, az arcán szeretetteli kifejezéssel. Ahogy Yoruki masszírozni kezdte a vállait, lehunyta a szemeit, és élvezte a lány kezeinek kellemes tapintását - Ugyan, rád gondolni a lehető legjobb dolog volt az elmúlt napokban - simította végig Yoruki kézfejét, és egy darabig csak csnedben élvezte a farkaslány közelségét. Amikor kinyitotta a szemeit, és hátra pillantott, látta a szerelmén, hogy ő sem épp a legkipihentebb... - Mondd, tudod már, milyen klubba jelentkezel a következő tanévben? - kérdezte, hogy valami nyugodt, és semleges témára terelje a beszélgetést, miközben picit előredőlve töltött egy pohár teát, és átadta Yoruki-nak.

Mikor a gyökéren ült látta saját lapját a fiú kezében. ~Ez nem ér így...~ Gondolta szomorkásan, hisz meg akarta lepni a fiút. Ennek ellenére rákezdett és örömmel látta a fiú reakcióját. Mikor a fiú meghosszabította csókjukat nem állt ellen és örömmel tette. A fiú válaszára játékos rosszallásal rázza meg fejét, de már elszánta magát, hogy valamit megtesz. Ami számára fontos. A bókra elmosolyodik és piros pozsgásság jelenik meg járomcsontján. -Köszi. - feleli halkan, hiszen eddigi leglengébb öltözetét viselte magán. Sosem hordott pulcsi nélkül trikót, hiszen félt, a hátán a hegek kilátszódnak alóla. Váratlanul érte, hogy a fiú lerántotta magához, mire mosolyog és Ed mögé helyezkedve elkezdi maszírozni a vállait. -Kicsit pihenj. Köszönöm szépen, hogy ennyire gondoltál rám. - megöleli egy kicsit majd folytatja a masszást. Sejti, mi után is kutakodik éjjbe nyúlóan, de nem akart rákérdezni. Ez az ő napjuk. Nem a titkoké. Nem a hajtóvadászaté. Csak ők kettejüké és a nyugalomé. Bár ez nem teljesen igaz. Kellemetlen és nyomasztó álmai miatt ő sem a legfittebb. Mindig tudta, hogy döntenie kell majd ember és farkas közt. Eddig egy hajszálvékony közép utat választott kicsit ez, kicsit az. Álmaiban pedig az egyik oldalon Femy, Edward, Hero álltak intettek neki. A másik oldalán az erdő. Lidérces hívogató szempárakkal. Egy sötet színű farkas pedig előlépett, zöld szemeivel türelmesen figyelt. Kapkodta a tekintetét, míg a semmiből Kasa Stern lépett elé és ölelte meg. ~Mégis mit jelenthet ez?~ Rázta meg fejét, hisz nem ennek van itt az ideje. Hanem annak, hogy Ed-del legyen. Egy kicsit emberként, nem pedig feles alakjában.

Ed csendben pörgette a kártyalapot az ujjai között, néha meg-megállva, amikor Yoruki aranyfarkasa jelent meg a lapon. Néha mintha vörös vonalakat látott volna a kék alapon kígyózni... de amikor jobban megnézte, mintha ott sem lettek volna - Biztosan csak fáradt vagyok... - gondolta, megdörzsölve a szemeit. Amikor hirtelen egy énekhangot hallott meg maga mögül, boldog mosollyal fordult meg. Bárhol felismerte volna ezt a hangot, és amikor meglátta a csinos, nyári ruhába öltözött Yoruki-t, a korábbi idegessége szép lassan elpárolgott. Nagyon jól állt neki ez a lenge ruházat, és a szabadon szálldosó haja, és  mivel Ed eddig szinte mindig csak pullóverben látta a lányt, fiú létére akaratlanul is jobban végigjártatta rajta a tekintetét - Szia drága! - köszöntötte a farkaslányt, és amikor az megpróbált csókot lopni tőle, a kezét megfogva kicsit hosszabbra nyújtotta azt - Csak túl sokat kutakodtam, ennyi az egész - felelte a lánynak - De te nagyon csinos vagy ma - Amikor észrevette, hogy Yoruki-nak feltűnt a megterített terítő, lehúzta maga mellé a lányt a földre - Remélem, lesz olyan, ami ízleni fog, és meg is eheted... - ölelte át a lány vállát. A mamájával igyekeztek olyanokat készíteni, amiben nincs fűszer, tej vagy liszt, de így sem volt biztos benne, hogy Yoruki mindent megehet. Viszont mindenképp szerette volna, ha a lány jól érzi magát - Ma se titkok, se régi boszorkányhistóriák, semmi! Csak ő, és én! - fogadta meg.

Szerencsére Edward felkereste a randevú pontosításával amire bátran mondott igent. Ez otthon történt így Yumi elolvasta az egyik beérkező sms-t, mire Yoruki lekonyította füleit, de anyja inkább csak megvigasztalta és sok sikert kívánt hozzá. Még indulás előtt füle mögé font egy mű cseresznye virágot, ezzel engedve útra lányát, ki farkas alakjában vetette magát az erdőbe, szájában egy málhával, miben az ruhái lapultak, hogy át tudjon öltözni. Mégsem lehet most feles alakjában... Így nem messze egy odvas fába rejtette el a málhát, és vette fel ruháit. Kifésülte haját és hagyta, hogy a szél játékosan kapjon bele. Egy spagetti pántos trikót vett fel, hozzá egy combközépig érő rövidnadrággal. Cipő megint csak az úri dolgokat képzi, így lassan közelíti meg a hatalmas fát. Egy gyökér mellett megbújva figyeli Ed-et, ki mintha fáradtabb lenne az átlagnál. Láthatatlanul mászik fel az egyik gyökérre, foglal helyet rajta. -Hol jártál az éjjel cinege madár? - kezd bele énekelve és lehuppan teli talppal. -Szép napot! - köszönti és üdvözlésként lopna tőle egy csókot, majd kérdőn tekint rá. -Elég fáradtnak tűnsz. - csak ezt követően tűnik fel neki a piknik kosár és kipakolt tartalma. Emberként fele annyira sem jó a szaglása mint feles alakjában, ellenben felemás szemi jobbak, eredeti fényükhöz képest tompábbak, de életvidámak. Hálásan pillant a fiúra.

Ed kissé fáradtan dörzsölgetve a szemét lépdelt a megbeszélt randi helyszínükre. Az előző nap szinte egyáltalán nem aludt semmit, mert a nap nagy részét a könyvtárban töltötte, régi iratokat, és az internetet böngészve, majd amikor az intézmény bezárt, otthon faggatta a kártyákat különféle kérdésekkel. Igaz, ma reggel aludt pár órát, de utána a nagymamájának segített összekészíteni egy kosárnyi, Yoruki-nak is megfelelő ételt a randevújukra. Szerette volna meglepni a farkaslányt, és a főzés legalább a gondoltait is elterelte. Sikerült jó pár dolgot kiderítenie Hero-ról, de voltak közöttük kicsit... sötétebb titkok is, amikről nem tudta eldönteni, hogy elárulja-e Yoruki-nak. Nem akart titkolózni a lány elött, hiszen egy kapcsolat alapja az őszinteség... De nem érezte volna jogosnak, hogy elmondja a másik fiú titkait - még ha nem is kedvelte annyira. Némi töprengős sétálgatás után odaért a Drüádok áldásához, ami így délután is napfényben fürdött - Remek, még időben vagyok - nézett a karórájára. A Yoruki-val megbeszélt találkozóig még volt vagy fél óra, de Edward direkt korábban jött, hiszen elő akarta készíteni a helyszínt. A kosár tetejéről levette a kockás terítőt, amit némi küszködés után sikerült kitertenie a fűben - hogy utána újra felvehesse, és kiszedegesse alóla a köveket, és a botokat. Miután másodszorra is kiterítette a terítót, kipakolta rá a kosár tartalmát - papírtányér, műanyag pohár, egy nagy kancsó jeges tea - a mamája titkos receptje alapján -, hússalátát, pástétomot, egy nagy tál különféle gyümölcsöt, és természetesen evőeszközöket. Miután mindent szépen elrendezett, leült a terítő szélére, és amíg várt, az ujjai közt egy kártyalapot kezdett forgatni. A lapon minden fordítás után megváltozott a minta, amelyek a tegnapi nap olyan sokszor előfordultak Ed jóslásai során - és amelyek nem mindegyikét tudta a fiú pontosan személyhez társítani. Ott volt Euphemia lapja, Hero árnyai, Yoruki aranyfarkasa, és az ő kártyái - de többször is feltűnt egy furcsa, vörös fonalas lap, valamint egy vérmintás is. Edward úgy sejtette, ezek egyike a démonkölyöké lehet... de akkor kié lehet a másik? Néha pedig két ismeretlen, kardos lap is előkerült,  valamint egy furcsa, fekete-fehér, ember szerű lakos is... Bár ami Ed-et leginkább meglepte, az az volt, hogy néha Yoruki lapja után Kasa Stern lapja is előkerült...

 

Fark csóválva pihen Ed-en amíg fel nem állnak. Jól tudja, hogy bármely tanár kienegedni akár az éjszaka közepén, is, de Mr. Stern hajlandó volt ezt farkas alakjában is megtenni. Na meg persze vissza is. A randira invitálásra elpirult, de beleegyezőn bólintott. -Igen. Jó is lenne. - felelte mosolyogva, megfogva Ed kezét és tartva vele a tempót. Amíg Orion beérte őket, egy vonyítással búcsúzott a fától Belegondolnia is kellemes, hogy lehetne egy kis nyugalmuk kettesben Artana rejtélyeit a fiók mélyébe suvasztva. Bár nem akarta Edwardot eltántorítani attól, amit ilyen nagy nehézségek árán megtudott, de nagyon is aggódott érte. Bár valamit érzett magában. Valami kellemetlen, frusztráló érzést, mit ösztönei okoznak. Valami nagy van készülőben, ami nagyot fog szólni. Nem szól erről Ed-nek, nem akarja, hogy a fiú esetleg túl hajszolja magát, bár könnyedén kinézi belőle.

Edward kicsit megkönnyebbülten hallotta, hogy remélhetőleg Yoruki nem kerül bajba az éjszakai kimaradása miatt. Persze, ő is ismerte Mr. Stern-t, akinek a neve furcsa módon egyezett Yoruki-éval, és tudta róla, hogy valóban szokott hallgatni az értelmes érvelésekre. Ed azonban nem tudott róla, hogy a tanár, ls Yoruki rokonok lennének... végülis a Stern nem annyira ritka vezetéknév a német nyelvterületeken. És a különlegesek miatti külföldi beköltözések száma kifejezetten magas volt a városban. Ázsiaiak, európaiak, dél amerikaiak - kifejezetten multinaciolális kisváros volt az övék - Akkor jó - mosolygott a lányra, miközben a segítségével ő is feltápászkodott - Akkor semmi akadálya, hogy a napokban tartsunk egy rendes randit? - kérdezte Yoruki-tól, miközben megfogva a kezét elindult vele - Egy titkok, meg rejtélyes alakok nélküli, nyugalmas randevút - mosolyodott el, a szokásos Ed-es mosolyával. Szeretett volna több időt együtt elnni a farkaslánnyal, és nem csak olyankor, amikor a város titkai után nyomoznak. Hanem rendes, "páros" időt, mint a normális szerelmespárok. Mielőtt ténylegesen eltávolodtak volna a fától, Ed még füttyentett egyet Orion-nak, aki látva, hogy készülnek indulni, kiköpte a szájában lévő botot, amelyet az elmúlt percekben rágott, és szaladva elindult utánuk.

Kicsit talán Edre telepedett, de tömege nagyját csípőjére helyezte, hogy ne legyen terhére a fiúnak. Érintéseire szeretet teljes melegség járja át. Álát a fiú mellkasára helyezte, ezzel figyelve az arcát. A felé szavazott bizalomra elmosolyodik, hiszen neki most az a fontos, hogy szeretteit biztonságban tudja. A fiú válaszát hallva hálásan mosolygott rá. Hogy próbálta megvédeni. Kicsit fentebb kúszott, hogy kényelmesen át tudja ölelni ő is Edwardot. Nem akarta meginkább elszomorítani azzal, hogy itt Gweady egy kisebb gond a rá és a többi állatra leselkedő vadászok mellett. A fiú sóhajára ő is szomorúan nézett az ég felé. -Ugyan! Farkasként kint tölthetem olykor az éjszakákat. Főleg, hogy Mr. Stern engedett ki. - emlékezett vissza ahogy a tanárhoz kopogott be, hogy írja be, talán két nap múlva tér vissza a koleszba. Még felfirkantotta magának, hogy a fesztivalra megy, meg kicsit kihasználja a szabad estéket. Eközben leszállt Edről és kezet nyújtott neki, hogy fel segítse.

Yoruki közelebb húzódását Edward örömmel vette, és kissé bátrabban kedte el simogatni a lány haját, és néha a farkasfülét is.Leginkább olyan érzés volt, mint Orion fülecskéjét simogatni, aki épp egy szöcskét kezdett el üldözni, kissé arrébb kettejüktől a fűben. Yoruki szavait hallva kicsit elgondolkodva csavargatta alány egyik hajtincsét - Igazad lehet... De valahol mindenkinek el kell kezdenie. Benned bízni pedig nem nehéz - mosolygott kedvesen a lányra. Amikor a lány közelebb bújt hozzá, szeretetteljesen ölelte át. Örült annak, hogy a Yoruki nem volt olyan, mint Euphemia, vagy Hero - nem volt olyan makacs, és könnyedén elfogadta, hogy nem lenne biztonságban egyedül. A lány kérésére a fiú kérdőn nézett rá, de végül is így felet: - Természetesen... - az ő hangja is halkabb volt most, mert habár nem mert arra gondolni, hogy Yoruki-t bármi baj érje, megértette, hogy a lány számára fontos ez az ígéret - De nem hagyom, hogy bármi bajod essen - ölelte újra magáhot a farkaslányt, és pár percig, csak csendben élvezte az ölelését. Aztán sóhajtott egyet - Ideje lesz visszakísérjelek a kollégiumba... Így is lehet, hogy szóvá teszik hogy hol jártál tegnap este... - Jutott eszébe a fiúnak a férfi felügyelőtanár, aki néha tőle is megkérdezi, hogy merre járt...

A farkaslány boldogan fogadta, hogy Ed elhiszi amit mondott. Hogy nem gonosznak és sátántól eredendőnek titulálta. Kellemesnek találta, ahogy a fiú simogatta, ő pedig bátran lökte magát közelebb. A fiú aggodalmára felemeli fejét, kicsit oldalra döntve és mikor kimondja mi bántja, bátorítón mosolyog rá. -Mindenkinek idő kell. Őszintén, szerinted hányan bíznak meg egy farkasban? Főleg, aki csak a legendákra hallgatnak, hogy milyen veszedelmesek. - meséli barátságos hangon utalva, hogy is vezette el Femy-t és Hero-t hozzá. Ed figyelmeztetésére egy mosollyal felel. Nem mintha korlátozva érezte volna magát, sokkal inkább törődve. -Köszönöm, hogy gondolsz rám és féltesz. - mondta szeretet teljesen oda bújva a fiúhoz, majd szomorú hangvétellel folytatja. -Tudom ez kicsit elhamarkodott lesz... meg butaság... de, ha bármi olyan érne, hozz el ide. - mondta viszonylag halkan a fiú szemeibe nézve. Az "olyan érne" részt nem nagyon tudta kimondani. Viszonylag boldog most, de hanglejtéséből tudhatja Ed, hogy mire is gondol pontosa. Hogyha meghalna, mit kell tennie a fiúnak. A lelke egy része a természethez van kötve, hozzá tartozik, nem pedig az emberek koporsóiba. Farkasként az a sorsa, hogy a természet körforgásába legyen: fű nőljön belőle, mit megesz majd egy növényevő s azt egy másik ragadozó.

Yoruki szavaira a fiú is elmosolyodott - Valahogy nem esik nehezemre elhinni, hogy valóban képesek erre - mondta a lánynak. "Nem csak a legendák gonoszai lehetnek a farkasok... valóban lenyűgöző teremtmények." - gondolt Ed Yoruki farkas alakjára, ami valóban egy fenséges állatot rejtett. Közel sem olyan volt, mint a kis Orion - sokkal több erőt és vadságot rejtett magában, de Ed mégsem volt képes úgy gondolni rá, mint egy gyilkos fenevadra. Hiszen az is Yoruki volt... A lánnyal együtt ő is leült a fűbe, majd ahogy a fakraslány is elhelyezkedett, Ed a hátára feküdt, egxik kezét a feje alá rakva, a másikkal Yoruki haját simogatva, miközben a lány szavait hallgatta - Egyet értek veled... - kezde el ő is elmondani a véleményét, miközben a felettük lengedető leveleket nézte - Bár amiatt nem igazán aggódom, hogy Hero hátbatámadna bennünket... Inkább az aggaszt... - kereste a megfelelő szavakat - Hogy nélkülünk kutat majd tovább, és kihagy bennünket a dolgokból... Ő se olyan alaknak tűnik, aki szívesen nyílik meg mások felé, és megosztja a titkokat, és a terheket másokkal - mondta. "Bár ezt nem vethetem a szemére..." gondolta, visszaemlékezve a korábbi szavaira... Közben kihalászott egy kártyalapot a zsebéből, amit megforgatott az ujjai között, kicsit feleslegesen bonyolult módon, és az eddig üres oldalán egyik pillanatról a másikra megjelent a Hero-t jelképező, árnyas kép - De igazad van. Bizalom nélkül nem jutnánk sehova... És az biztos, hogy inkább benne bízom, mint abban a démonkölyökben... - jutott eszébe a szöszke kisgyerek... Aztán kicsit feljebb ült, hogy bele tudjon nézni Yoruki szemébe - Remélem sosem látjuk viszont azt a kölyköt, de... Jobban örülnék neki, ha a következő napokban óvatosabb lennél az erdőben... Persze, nincs jogom korlátozni téged, de... Ellene még talán a fakras sem tudna sokat tenni - nézett kicsit kérlelően a lányra. Valóban féltette attól a Gweady gyerektől, hiszen úgy nézett ki, mintha a kislány számára nem lennének teljesen idegenek. "Lehet, hogy a kollégiumban sincsen teljesen biztonságban..."

Érezte Edward védelmező ölelését, amiben nyugalmat és valódi védelmet érzett. Melegséget, miből nem akart kiszakadni. Fülét a fiú mellkasára helyezte, hogy nyugalmat nyerhessen a szívveréséből. Érezte a fiút körbelengő haragot, mit valószínüleg most az apja váltott ki. Legalábbis remélte, hogy nem rá dühös a fiú. Mikor ezt el is mondta, arcát a fiú arca felé fordította. Valóban igyekezett megóvni őt a családjával szembeni pofára eséstől, főleg az apja részéről, de azt tartotta helyesnek, ha elmondja. Ha tudja, hogy Yumi egy végtelenül kedves és megértő japán nő, aki az istenek se tudják hogy keveredett apja oldalára... és adott neki egy kislányt, kivel szemben hatalmas elvárások voltak, míg ki nem derült farkas léte. Azóta mintha írtózna tőle. Próbált némi vígaszt nyújtani a fiúnak azzal, hogy ott áll mellette és ha kell támaszt ad számára. A fiú beszédére szemeivela fiú tekintetét kereste. ~Igen. Tudom. Mindem amit gyerekként felveszünk, rajtunk marad. És már-már lehetetlen levedleni.~ Nem olyan, mint mikor tavasszal és ősszel vedlik. Hogy csak a szél kikapja bundájából az elhagyott darabokat és könnyeden elviszi. Amikor a fiú a megbízott személyeket említi, mosolyra húzza száját, hogy benne képes volt így bízni. Hogy alig tudnak egymásról valamit. A homlokát összeérintette a fiúével és halkan egyenletesen szuszogott. -Bízhatsz bennem. Bármi történjék... itt vagyok egy farkas erejével. Egyes népeknél a farkas a kitartást szimbolizálja. A mongolok úgy tartják, hogy felmenöik ezek az állatok. Képesek a halálukig küzdeni azért, hogy megvédjék számukra azt amit igazán fontosnak tartanak. - válaszolta a sötétedő szemeket látva. Ezt viszont ő is így gondolta. Valóban képes lenne meghalni az anyjáért, Femy-ért és Edwardért. Az apjáért fülét sem mozdítaná meg, de Hero ügyében tenne valamit, hogy megmentse. Még ha nem is hagyná ott érte a fogát, néhány szőrpamacstól búcsút venne. Követte Edet egy naposabb foltra, ahol letelepedett a fűben. Úgy, ahogy a kutyák szoktak lefeküdni, maga alá húzta a lábait, kezeit egymáson keresztezte és farkával betakarta magát. Ha pedig Ed hanyat fekszik a fűre, ő fejét mellkasára hajtja és farkával betakarja a fiú derekát. -Szerintem valamennyire bízhatunk benne. Nem vagyok annyira naiv, hogy teljesen, de bizalmat szavazok neki. Különben ha tudnánk ki az akiért bármit megtehetünk és nem fog hátba támadni minket, nem kellene bizalomról beszélnünk. Meg amit az este is mondtam. Tél van. És te? -mondta el gondolatait és kérdőn néz a fiúra.

Edward érezte, ahogy Yoruki meleg teste hozzásimul, mintha védelmet keresne, és csak még jobban körbeölelte a karjával, mintha ezzel képes lenne megóvni a múlt fájdalmaitól is. Amikor a lány a családjáról mesélt, Ed-ben kicsit tisztázódtak a dolgok. Eddig mindkét felnőtt iránt mély haragot, és ellenszenvet érzett, de most már Yoruki édesanyjáról egy új kép él az elméjében. Végtelenül örült annak, hogy ha szerinte nem is túl eredményesen, de a hölgy a lánya védelmére kelt, és megpróbálta megvédeni őt. De az apja... Edward jelenleg érzett haragja immár erre az egy emberre összpontosult, és ez tökéletesen látszott az arcán, és a dühtől csillogó szemében is. Természetesen hallott már a Stern fivérekről, és arra is tökéletesen emlékezett, hogy a saját apja sem beszélt soha túl elismerően róluk... Nem az ügyvédi munkájukban voltak rosszak, inkább mint embereket ítélte el őket, és most már Ed is teljesen egytértett vele - Dehogy haragszom! - mondta a lánynak, és az arcáról egy kis időre eltűnt a dühös kifejezés, hiszen Yoruki-ra semmiképp sem tudott volna mérges lenni - Sőt, hálás vagyok, amiért próbálsz megvédeni... - "Az a kettő sosem lesz a tanács tagja! Nem, ha rajtam múlik..." - fogadta meg. Természetesen eddig is megvoltak a maga céljai, ha egyszer majd bekerül a tanácsba, de most plusz egy tétellel bővült a lista. És habár legszívesebben odament volna Yoruki apjához, hogy jól megmondja neki a magáét, tudta, hogy nem teheti, hiszem azzal csak a lánynak ártott volna. Ki tudja, mit tenne a férfi, ha megtudná, hogy a lánya elmeséli ezeket a dolgokat másoknak... Yoruki szavai habár enyhíteni nem tudták a még mindig sajgó gyászt, amit Edward érzett, elviselni igen is könnyebbé tették - Nyitni mások felé... - ismételte meg halkan, miközben finoman végigsimított a hegeken - Évekig azt hittem, hogy az egész város összeesküdött ellenem... - mesélte el a lánynak - Amikor a szüleim meghaltak a tűzben, természetesen tudni akartam az okát. De senki sem válaszolt a kérdéseimre... Se a rendőrök, se a tűzoltók... Főleg a tanács nem... Persze, most már értem, hogy ezt az átkot akarták titokban tartani... De akkor is, hosszú ideig nem engedtem közel magamhoz senkit, mert azt hittem, ez is csak ez trükk ahhoz, hogy eltérítsenek a titkoktól, amelyek után kutattam... Az ember nehezen vetkőzik le egy ilyen szokást... - nézett a lány szemeibe, aztán elmosolyodott - De azt hiszem, végül is, a megfelelő emberekben kezdtem el megbízni... Főleg benned - érintette a homlokát Yoruki-éhoz, miközben egy pár pillanatra lehunyta a szemét. A lány szavaira akaratlanul is elmosolyodott - Olyanok vagyunk, mint két hajótörött az óceán végtelen víztengerében... - Fűzte össze az ujjait a lány, még mindig picit sebes ujjaival - Talán, ha összekapaszkodunk, a végén közösel túlélhetjük. Bár ki tudja, milyen viharok várnak ránk... - sötétedett el egy pillanatra a tekintete, ahogy a nagymamája szavaira, és a démonkölyökre gondolt... De aztán elmosolyodva kézen fogta Yoruki-t, és ha a lány engedte, egy napsütésesebb részhez vezette, ahol kényelmesen le tudtak telepedni a fűben - Na és... Mi a véleményed erről a Hero gyerekről? - próbálta elterelni kicsit a beszélgetést kevésbé fájdalmas témára. Nem mellesleg valóban érdekelte Yoruki véleménye a fiúról.

Mikor oda értek érezte a fiú türelmes tekintetét magán. Örült neki, hogy nem erőlteti a dolgot, hiszen, ezt is komolyan át kellett gondolnia. Hogyan adja elő értelmesen. Hogy megértse az apró részleteket és összefüggéseket. Amikor a sebeknél Ed szisszenő hangját hallotta eszébe jutott saját riadt szükölése. Valami hasonló volt Edéhez. Csak fájdalmasabb és hangosabb. Mondandója alatt végig a fiú szemeibe nézett. Nem akarta elijeszteni, nem akarta megbántani. De félt, hogy ezt teszi elmondva az igazat, kit megszeretett. Amikor látta, hogy Ed megdermedt a halott férfi hallatán, kicsit megállt. Ám folytatta. Úgy gondolta, tudnia kell, hogy kit is szeretett meg. Amikor Ed hozzáért megremegett. Hagyta, hogy letörölje a rakoncátlan könnyeket, mik az emlékek miatt törtek fel. Amikor Edward szorosan magához ölelte, ő még jobban odabújt hozzá. Mintha csak a világ mocskától akart volna menekülni. Saját bűnétől, minek stigmáját a hátán lévő hegek jelentik. Bár meglepte, hogy a fiú nem taszította el magától, mint erdei fenevadat, de nagyon jól esett számára, hogy ott volt vele... és megoszthatta azt, amit eddig senkivel sem. -Sajnos, ez nem ilyen egyszerű. Nem anyám akart elvinni, hanem apám... Miatta nem akarlak hazavinni bemutatni. Gondolom tudsz a Stern testvérekről, az ügyvédekről. Apám a fiatalabb testvér. A két vadász pedig apám barátai és ügyfelei. Pontosabban az egyik csak volt. Anyát és engem csak nyalizásnak vitt oda. De anya otthon kiállt mellettem és feltartotta apámat amíg a hátsó ajtón megszöktem. Félek... apám kihasználna a neved miatt. A szüleid tanács tagok voltak és ez a két marha azon verseng, melyikük fog tudni bekerülni. Ne haragudj rám kérlek... - mondta hozzáfűzve az Artana-s megjegyzésre. Yoruki is felemelte kezeit, hogy a fiú hátára tegye. Hogy vígasztalhassa a szülei gyásza miatt. Aggódott érte, hiszen a gyászban most harag is elegyedett, gondolta, hogy honnan fúj a szél. Feltekint rá, némi bátorsággal. -Nem vagy gyengébb... nem gyengeség segítséget kérni, mint a nyomoknál. A szüleid pedig biztosan büszkék rád, hogy ki tudtál tőrni a bánatodból. Hogy nyitottál felénk. Ellenben velem. A mai napig hordozom ezt. - közrefogná a fiú arcát,így végig húzhatta ujjait a csuklóját cakkozó sebeken. -Kérlek, légy mellettem, míg lehet! Bárhogy történjenek a dolgok, bárhogy alakul a sorsunk, melletted leszek. Segítelek és megvédelek amitől csak tudlak. Vigyázzunk egymásra! Ne becsüld alá magad! Sokat segítesz ezzel is, hogy elmondhattam és nem menekültél ki a világból előlem. Hogy kitartasz... Szeretlek Ed, és nem akarlak elveszíteni. - hangja szeretettel teli volt, ragaszkodó. Farkát megcsóválta. Mondata után kicsit kívancsian, ám szeretet teljesen tekint fel rá. Nem akart tolakodó lenni, hiszen a fiú sem volt az. Ő mindent elmondott, amit a fiúnak érdemes tudnia a családjáról és sötét foltról múltjáról.

Ed hagyta magát vezetni az erdő fái között. Habár járt már a Drüádok áldásánál, és ismerte is az odavezető utat, Yoruki-val a kis erdei csapásokat követve olyan érzés volt, mintha egy teljesen új helyre tartottak volna. Orion egész idő alatt körülöttük maradt, néha közelebb, néha távolabb zörgetve az avart. A kis semmitmondó beszélgetésük egyáltalán nem zavarta a fiút. Yoruki-val bármiről szívesen beszélgetett volna, és addig sem kattogott az agya az egész Artna ügyön, Hero valódi kilétén, vagy a farkaslány érezhető feszültségének okán. Egyszerűen megnyugtató volt az egész. A fához érve Edward-ot már nem lepte meg Yoruki vonyítása, és mosolyogva bólintott a lány szavaira, miközben a fától kicsit távolabb megállt, és felnézett a hatalmas növényre. Habár ő nem úgy érezte az itt keringő energiákat, mint a farkaslány, azzal nagyon is tisztában volt, hogy ez a hely különleges. Pár pillanatig csak hallgatta a levelek között zizegő szellőt, és élvezte a természet nyugalmát, majd egy mély levegőt véve közelebb lépett Yoruki-hoz. "Nem tudom, mit szeretne nekem elmondani... Biztosan nehéz lesz neki. De én mellette fogok állni, bármi történjen is..." - nézett a lányra tőle kissé szokatlan türelemmel, és szeretettel. Most nem volt kutakodó, vagy kíváncsi - hagyni szerette volna, hogy Yoruki úgy nyíljon meg előtte, ahogy az ő lelkének kényelmes. Amikor a lány megmutatta a forradásokkal borított hátát, Edward felszisszent... Nem is gondolta volna, hogy egy ilyen kis test ennyi fájdalmat képes elviselni... Óvatosan felemelte a kezét, de nem ért a lány hátához, csak a levegőben követte a hegek vonalát. Amikor Yoruki felé fordult, a tekintetét végig a lány felemás szemein tartotta, és ahogy a szavak elértek hozzá, úgy vált az arcca egyre szomorúbbá, és együttérzőbbé... El sem tudta képzelni, milyen lehet egyedül megismerkedni egy ilyen képességgel, amely, bárhogy is nézzük, igencsak veszélyes. Neki ott voltak a szülei annak idején, és az ő ereje össze sem hasonlítható a Yoruki-ban rejtőző farkassal. Amikor eljutott a tudatáig, hogy a farkaslány megölt valakit, Ed egy pillanatig megdermedt. Tökéletesen el tudta képzelni a jelenetet, hiszen látta a lány erős, és vad állat alakját... Mégis, ahogy látta a könnyeket végiggördülni azon a szeretett arcon, egyszerűen képtelen volt elfogadni a dolgot. "Nem az ő hibája... a vadászok támadtak rá. És különben is... a benne élő farkas tette ezt..."  Ha Yoruki hagyta, óvatos mozdulattal letörölt pár könnyet a lány arcáról, és úgy hallgatta tovább a szavait. Ed egyáltalán nem kételkedett abban, hogy a tanács áll amögött, hogy az eset nem keltett nagyobb botrányt a városban, és nem indult hajtóvadászat az erdei vad ellen. Bár nem kedvelte túlzottan Euphemia apját, azt el kellett ismernie, hogy mindent megtesz azért, hogy a különlegesek titokban maradjanak. Az, hogy Yoruki mindezek után depresszióba esett, nem volt meglepő, csak végtelenül szomorú... és kissé dühítő. "Teljesen egyedül, sebesültten, és ilyen lelki teherrel..." - nézett Ed az előtte álló lányra, és kissé csodálta is azért, hogy egyáltalán képes minderről beszélni. Az, hogy az anyja elrángatta Yoruki-t a temetésre, ismét csak felmérgesítette a fiút... Szerinte ez volt a lehető legrosszabb döntés a nő részéről. A karon lévő hegek láttán ismét fájdalmas képet vágott... nem kellett részleteznie a lánynak, hogy mit is jelentenek azok a sebhelyek. Amikor Yoruki szavai elhalltak, Ed pár pillanatig csak nézte a végtelenül szomorú lányt, aztán egy gyors mozdulattal erősen magához ölelte

Ne mondd ezt! - kérte a lánytól - Te nem hibáztál semmiben... A szüleidnek törődniük kellett volna veled... Segíteni megtanulni kezelni a benned uralkodó erőt. Melletted kellett volna legyenek... A vadászok pedig... Úgy lőttek rád, hogy azt sem tudták, ki vagy... Csak az alapján ítéltek, amit láttak... Épp ahogy Artana-t - Ed lelki szemei előtt újra megjelent a lángok között szenvedő női alak... ezúttal azoban Yoruki állt a tűzben. Még jobban magához szorította a lányt - Én... nem vagyok erős... A saját szüleimet sem tudtam megvédeni... És egyedül még a válaszokat sem tudtam meglelni... Amikor meghaltak, hetekig ki sem jöttem a szobámból. Nem bírtam elviselni a fájdalmat, hogy nincsenek többé... Te hozzám képest százszor, ha nem ezerszer erősebb vagy. Mindezek ellenére képes voltál felállni, és tovább élni... Még ha nem is volt könnyű... - simította végig a lány karját, ahol a korábban mutatott hegek rejtőztek - Mégis... - tolta el magától a lányt a vállainál fogva, de nem engedte el, csak kissé szomorúan, de határozottan nézett a szemébe - Kérlek, engedd hogy melletted legyek! Hogy megóvhassalak... Hogy ne kelljen még egyszer egyedül küzdened a világ ellen. Tudom, hogy nem sokat tudok tenni... de... Nem akarlak téged is elveszíteni...

Szerencsére Ed elfogadta a helyet amit fel ajánlott. Valóban otthonának érezte ezt a helyet, ahova bármikor megtérhet. Idegen helyen nem olyan nyílt, mint saját "területén". Edet vezette az állatok csapásain, közben mindenféléről beszélgetést kezdeményezett. Kivéve múltjukról, hisz azt csak azon a helyen szeretné. Mikor odaértek egy halkabb, rövid vonyítással üdvözölte a fát, farok csóválva. -Ő ugyan úgy él mint mi. Ugyan úgy érez.-mondta közben a fa törzsére helyezte a kezét. Érezte a fa különleges lüktetését. Mágia és élet. Ha Edward közelebb ért, belekezd mondandójába, de előtte felhúzta a pólóját hátán, min kisebb-nagyobb hegek törik meg a bőrét. Régebbi seb a jobb lapockája alatt és a gerincét keresztezve egy viszonylag hosszabb, majdhogy nem a bal lapocka tövétől a jobb medence felett egy tenyérnyivel fentebb végződik, jobb oldalán a viszonylag friss "simogatás" nyoma, bal vállán már viszonylag begyógyúlt kutya harapás és bal oldalt a medencéje felett egy kés szúrás nyoma. Visszahúzza pólóját és úgy fordúl meg, beszélve. -Mint tudod, elég hamar beadtak szüleim a koleszba. Féltem, egyedül voltam. Nem mertem sehova menni, és az erőmet negyed annyira sem tudtam uralni, mint most. Félve léptem be az erdőbe, hogy ismerkedjem ezzel a különlegességgel. Véletlen botlottam két vadászba, akik rám lőttek. Ennek a nyoma van a jobb lapockám alatt és a gerincemnél. Sarokba szorítva félelmből támadtam. Az egyik vadász torkát elharaptam.- gördült végig az arcán néhány könnycsepp. Nehezen folytatta, nem a sírás miatt, inkább a kellemetlen emlékek miatt, de megtette. Ki kellett adnia magából. -A másik vadász rám lőt, így van a két mély hegem. Őt is megtámadtam. Volt léleklelenléte, így vadásztőrét a hátamba állította. Életveszélyes sérüléseket hagytam hátra, kését pedig szerencsére kihúzta, de megvágta a combom. Elmenekültem... az egyik meghalt, a másik túlélte az életveszélyes sérüléseit. Talán a tanács tusolta el tettem, talán nem is gyanakodtak rám. Eltitkoltam a sebeket és lassacskán behegedtek. Akkor lettem igazán mélyen depressziós... nehezen feldolgoztam, hogy vadásznom kell, ártatlan növényevőket pusztítani. De az ember gyilkosság... nem akartam ártani nekik. Ezt követően, a férfi temetésére anyáék elrángattak. Anya kezét fogva álltam amikor megjelent előttem a sérült férfi és elkezdett vádolni. Tisztán emlékszem a szavaira és a tekintetére. Kegyetlen, bosszúszomjas, haragos... és mélyen bánatos. -kicsit igyekezett hangján mélyíteni, úgy folytatja -"Annak a fenevadnak is ilyen felemás szemei voltak, mint a lánynak itt ni! Fogadni mernék, hogy az ő műve ez és ha lerángatnánk róla a felsőjét a farkas sérüléseit találnánk rajta! Emlékszem és emlékezni is fogok erre a szempárra és esküszöm, hogy le foglak ölni, ahogy azt barátommal tetted!" - megköszörülte torkát, felmutatta a alkarjait, miken mély vágásos hegei törték meg világos bőrét. -Emlékeztető nyomok arra az esetre, ha megint hibáznék. Mint hajnalban, mikor a kezedet majdnem eltörtem, meg mikor Hero-val összetűzésbe kerültem. - szomorúan nézett a fiú szemeibe, hiszen olyan dolgokat mondott el, miket eddig senkinek. A hegeiről sem tudtak sokan, csupán a csuklóján lévőről páran. Szemei könnyeztek, arcát felszántva. ~Nem akarom elveszíteni, de... a mesék gonosz ordasa vagyok.~ Füleit oldalra sunyta, farkát maga alá húzta, mint mikor a kutyák megadják magukat. Magának sem akarta bevallani, hogy mennyire jól esik a vadászat öröme után a fémes íz a szájában. Az ember vér pedig méginkább felpezsdítette harci kedvét, hiszen, miután megölte az egyiket, elmenekülhetett volna ahelyett, hogy megpróbálja megtenni a másikkal is.