Ed érezte magán Femy, és Hero tekintetét, akik feltehetően pontosan értették, mi miatt nem volt most túl jó hangulatban, de nem érdekelte a dolog. Most nem mások véleményére volt kíváncsi, hanem személyesen akarta eldönteni, mit is gondoljon Nicholas Kinsey-ről. Annak kifejezetten örült, hogy az idős férfi is egyből a lényegre tért, még akkor is, ha legszívesebben az unokájával töltötte volna az elkövetkezendő órákat, és egyetértően bólintott a férfi szavaira. A többiekkel együtt Edward is szó nélkül ment át a másik szobába, majd helyet foglalt a kisebb fotelben. Nicholas Kinsey szavai ismerősen csengtek Ed számára, hiszen nemrég a nagyanyja is pont ezekkel a figyelmeztetésekkel engedte őket utukra, és elfogadta azt is, hogy a férfi esetlegesen nem fog mindenre választ adni - bár remélte, hogy olyan kérdést nem fog visszautasítani, ami őt, és a szüleit érintené... Tudni akarta, miért a szüleinek adta át a férfi a papírt. Hogy nem-e az áll a dolog mögött, hogy féltette a saját családját, és az ő szülei esetleges halála nem tűnt akkora árnak... Bár amit eddig az idős úrból látott, az szerencsére nem igazolta a félelmeit - de szerette volna hallani a teljes igazat - Így igaz - szólt ő is, Hero után, még mindig elég rideg hanghordozással - Már ismerjük Anthony Heartnett, és Artana Ernsnett történetét, a téllel, a betegségekkel, és a máglyahalállal együtt. És azt is tudjuk, hogy feltehetően van még valami, ami a történet mögött rejtőzik - nézett a Mr. Kinsey-nél lévő mappára, amiben lehet, hogy ott lapult az a papír, amiről a nagyanyja beszélt...
Herot nem zavarta, hogy a nagyapja a szavába vágott, helyette inkább egy pimasz mosolyt küldött Femynek. Azonban Ed viselkedése kifejezetten bosszantotta, és pontosan ezért nem engedte a nagyapját lerohanni azon az éjszakán. A fiú megszólalására lelohadt a mosol az arcáról, de nem szólalt meg, mert ez most a nagyapja terepe volt, nem az ővé. Mikor az öreg megszólalt, Hero valamiféle büszkeséget érzett. Azért mert ez a férfi volt a nagyapja, és azért is mert ő lehetett az unokája, büszke volt rá és önmagára is. Csendesen végig hallgatta őt, habár a bot látványa amit időközben előszedet, kicsit szíven ütötte. Nem akart arra gondolni amit a nagyapjáról talált az irattárban. A betegségről amelyik gyógyíthatalan és lassan megöli őt. Összeszorította az álkapcsát és követve nagyapja utasításait a kisszobába ment. Helyet foglalt a nagy foteltől jobbra lévő kanapé bal oldalán, hogy közel legyen a nagyapjához, és ha esetleg valaki le akart ülni az öreg helyére csak elzavarta. Látta ahogy Ivett és Zack egymás mellé ülnek vele szembe a kétszemélyes másik kanapén és kérdő pillantást küldött feléjük. Ők csak megrázták a fejüket, és ebből Hero tudta, hogy kellemetlenül érzik magukat, valamint nem lesznek beszédesek, de csak bólintott egyet. Türelmesen várta, amíg nagyapja helyet foglal mellette és szemei akaratlanul is a dosszié és a napló felé villantak. Nagyon kíváncsi volt vajon mi állhat benne, de tudta, hogy ma türelmesnek kell lennie, és végig kell hallgatnia a nagyapját. Amúgy is végyott rá, hogy az öreg hangot hallja, és tudta amint mesélésbe kezdt enyhülni fog ez a kínzó kiváncsiság. Mikor a nagyapja várakozóan nézett rájuk bólintott majd így szólt. - Igen erre már Edward nagyanyja is figyelmeztetett minket - mondta a fiúra tekintve - de megtaláltuk azt a régi naplót és el is olvastuk - mondta, majd hagyta, hogy a többiek is érvényesülhessenek. Nem akart mindent ő elmondani, pedig élvezte a nagyapja figyelmét, de most nem tehette ezt. Nem csak az ő ügye volt ez, nem csak ő kutatott hanem a többiek is és joguk volt nekik is mesélni és kérdezni.
Nicholas a mai elmúlt két napban aktívabb volt, mint az elmúlt egy évben összesen. Papírokat íratokat szedett elő, mert hitt benne, hogy tényleg látta az unokáját és nem csak álmodott. Erről a fekete árnytoll is tanubizonyságot adott, de az a tárgy törékeny és múlékony volt így az öregember nagy gondal vigyázott rá. Tűkön ülve várta már mikor jelenik meg a fiú, és ez a házvezetőnek is feltűnt, de ő csak ködösített. Nem akarta Susant hitegetni azzal ami nem teljesen biztos. Így csöndesen de izgatottan várta a vendéget. Aztán ma reggel épp az irodájában olvasgatta régi naplóját mikor a házvezetőnő jelentette hogy vendégei vannak. Bár Susan nem mondta, hogy Atherol az, Nicholas már tudta. Látta a nő vörös szemeit, a boldog mosolyt és az életkedvet az arcán. A férfi az irodája ablakához állt és a hátsókertet nézve várt. Izgatott volt és özben nagyon félt is az árnyéktoll a mellényzsebében pihent. Aztán meghallotta az ajtó nyitodását pár pillanatig még várt aztán megfordult. Kedvesen nézett az unokájára, aztán szája megremegett és elhomályosultak a szemei - Tudtam tudtam, hogy nem csak álmodtalak - mondta és előhúzta a tollat a zsebéből, mint egy bizonyítékot. Nicholas látta az unokája könnyeit, aztán a fiú ott termett és megölelte. Ő várta az őlelést, és mindent belesűrített. A 12 év magányt amit az elválásuk okozott. Az összes örömöt és bánatot amit érzett. Hero a fülébe suttogot, és ő csak lecsukva a szemét bólintott, mint aki megbékélt. Mind a kettejüknek egy nagy lépés volt ez. Mikor elváltak és egymás szemébe néztek mind a ketten tudták, hogy sok mindent kell megbeszélniük majd, de először mással kell foglalkozniuk. Egy pillantásból megértették egymást és Hero megfordulva behívta a barátait. Az első két fiatalt nem ismerte őket az unokája bemutatta, aztán jött a két híres jó madár. Nicholas Kinsey ismerte mindkettőnek a szüleiket és a nagyszüleiket is. Nem lepte meg, hogy Atherol ebbe a társaságba került, vagyis inkább újra rájuk talált. Gyerekként is jól elvoltak egymással. Mikor unokája be akarta mutatni őket a szavába vágott. . - ...és Euphemia Blake, meg Edward McKelley igen ismerem ám ezt a két jó madarat - Hangja barátságos volt és először Femyre majd Edre vándorolt bár pillantása szomorúvá és bánatossá vált mikor a fiúra tekintett. Hero új barátai csöndesek voltak, Euphemia kedvesen köszönt, Edward viszont fagyosan, érzelem mentesen, amiből az öreg egyből tudott következtetni arra, hogy már tudnak valamiről. Szomorúan sóhajtott fel, és félig elfordulva bal kezével asztala szélére támaszkodott, és egy botot húzott elő a takarásból, majd vissza fordult a fiatalok felé. - Nagyon örülök, hogy olyan hosszú idő után látom az unokámat, és szívesen elbeszélgetnék vele négyszemközt, de nem vagyok szenilis és bolond. Ismerem a várost és tudom mik történnek, azt is tudom miért vagytok itt, szóval essük túl rajta mert ugysem nyugszotok. Tudom milyen ez az elszántság, sok barátomat és engem is ez hajtott. Remélem, megelégszetek azzal amit elmondok, és utána élvezhetem az unokám társaságát aki 12 év után vissza tért hozzám - Mondta és botjára támaszkodva, bal kezével egy neki balra, a fiatalaknak viszont jobbra lévő ajtó felé intett. - Kérlek fárdjatok be, és foglaljatok helyet, mert ez lehet hosszú lesz, én pedig már öreg vagyok és nem bírok sokáig állni - mondta, és ha a fiatalok előtte mind befáradtak a helyiségbe ő felkapott egy dosszijét az asztaláról, és a naplóját amit olvasgatott. Bal kezével magához szorította és jobb kezével a botra támaszkodva a gyerekek után ment. A szobában egy kis kávés asztal állt középen körülötte két kanapé, egy nagy tekintélyt parancsoló fotel, és egy kisebb ami passzolt a kanapékhoz.
Ő a nagyobb fotelban foglalt helyet és a dolgait az asztalra, tette, de még nem nyitotta ki. Elhelyezkedett, és mielőtt mesélni kezdett volna hátra dölt és kérdezett. - Elmesélek mindent amit szükséges, de szeretném tudni mit tudtok már, hogy ne kelljen felesleges magyarázatokkal húzni az időt. A kérdéseitekre szívesen válaszolok, de csak arra amire én akarok. Van amit tudnotok kell, de van olyan is amit magatoknak kell kiderítenetek. Mindenek előtt pedig tudnotok kell, hogy a kutatás veszélyes, és akik a titkok közelébe kerülnek, drágán megfizethetnek érte, ha így is tudni akarjátok, akkor állok elébe - mondta majd várakozoan nézett a fiatalokra, hogy elmeséljék mit tudtak meg eddig.
Hero egészen felszabadultnak, és jókedvűnek tűnt a régi otthonában, és ez a kis cukkolásra adott válaszán is érződött - Egy herceg fekete árnylóval... - jegyezte meg Femy, aztán az egyik falon lévő festményt kezdte el vizsgálgatni - így próbálva leplezni azt, hogy nem kerülte el a figyelmét a megjegyzésben lévő kis megbúvó célzás. Szerencsére a hölgy még az előtt visszaért, hogy Femy beleunt volna a tájképbe, és valami más elfoglaltságot kellett volna keresie. A lányban a többiekkel ellentétben nem sok idegesség, vagy kellemetlen érzés volt - őt nem feszélyezte a gazdag környezet, és Hero nagyapjával szemben sem voltak ellenérzései. Ő csupán egyre kíváncsibb lett, hogy vajon milyen ember lehet Nicholas Kinsey, és vajon mi lehet azon a papíron, amit ő őrizget. Amikor az irodához értek, és Ivett elég haragos tekintettel kizárta őket, Femy keresztbe fonta a karjait, és kissé türelmetlen arccal várta, hogy végre bemehessenek - Ez a lány... Hero biztos szólt volna, ha nem akarja, hogy bemenjünk - gondolta kicsit morcosan, de mivel a fehér hajú srác hamarosan kiszólt, és végre bejutottak, szinte rögtön el is felejtette a dolgot. Nicholas Kinsey arca annyira nem volt ismeretlen Femy számára, de most sokkai több ránc borította, mint amire a vörös hajú emlékezett... A bácsi megjegyzésére Femy kicsit kínosan mosolyodott el - nem tudta, a "jómadár" megnevezés pontosan mire utalhat.. de tudta, hogy azért nem csak Logan Belaqua-nak van egy kis rossz hírneve a városban - Jó napot! - köszönt, és amikor Ed is megszólalt, picit aggódva sandított a fiúra. Gyerekkoruk óta ismerték egymást, így Femy egyből észrevette, hogy valami nincs rendben a sráccal... - A szülei miatt lenne...? - esett le a lánynak hirtelen, hogy Loreley néni azt mondta, Nicholas adta a titkosírásos lapot Edward szüleinek...
Ed egészen elfoglalta magát a könyvespolccal, így nem zavart az, hogy várakozniuk kell - ellenben kezdtek olyan gondolatok feltörni az agyában, amelyekre eddig szánt szándékkal nem gondolt. Arra, hogy Nicholas Kinsey volt az az ember, aki a szüleinek adta azt a papírt... Hogy miatta égett le a házuk, és... miatta haltak meg a szülei... Még mielőtt Yoruki szüleivel megtörtént volna a szörnyűség, Ed próbált beszélni erről a nagyanyjával, de a hölgy nem akart beleszólni abba, hogy mit tegyen, vagy érezzen az unokája - Beszélj vele, és hallgass a szívedre, csupán ezt tudom tanácsolni - Amikor a házvezetőnő visszatért, Edward visszatette a helyére a kezében lévő könyvet, és elindult a többiekkel. Szívesen kivette volna a zsebéből az egyik kártyáját, hogy a feltörni készülő idegességét levezethesse annak piszkálásával... de inkább nem tette. Idegenek előtt inkább nem használta a lapjait, és hiába voltak Hero barátai, aki azért nem volt teljesen ismeretlen már, Ed valahogy nem akarta Zack, és Ivett előtt feledni a lapjait. Amikor odaértek az irodaajtóhoz, és Hero bement, Ed legszívesebben kint maradt volna... és szerencséjére Ivett nem is engedte be őket egyből - feltehetően azért, hogy Hero egyedül találkozhasson a nagyapjával. Igaz, hogy csak pár plusz percet kapott, de Ed ez alatt megpróbálta annyira rendbe szedni az érzelmeit, amennyire csak tudta. Félretette a Yoruki iránt érzett aggodalmát, a szülei hiányát, az átok miatti óhatatlan félelmét... és amennyire csak lehet, higgadtan, és elfogulatlanul belépni a szobába. Amikor Ivett végül beengedte őket, egyáltalán nem egy gonosz öregember várta őket az irodában, hanem egy kedvesnek tűnő, igazi nagybácsi, ennek ellenére, amikor Ed köszönt, a hangja akaratlanul is kicsit rideg volt, bár inkább tűnhetett érzelemmentesnek, mint sem haragosnak - Üdv, Mr. Kinsey! - A férfi tekintetében Ed egyértelműen látta a szomorúságot... de nem tudta megállni, hogy ne így gondolkodjon: - Nem ő vesztette el a szüleit! - Persze, Edward tudta, hogy az öreg is elvesztette a családját - több módon is - de most egyszerűen képtelen volt arra, hogy bármiféle együttérzést kicsikarjon magából.
Ivett csöndben olvasgatott, a szóváltásra felfigyelt, de nem mosolygott és nem adta jelét annak, hogy hallotta a többieket. Örült annak, hogy Hero kicsit jobban megnyílik, de ugyan akkor féltette is a barátját. Mikor a hölgy vissza tért csak némán hallgatta majd Hero mellett elindult. Igazán kényelmetlenűl érezte magát ebben a hatalmas, de egyben kihalt házban. Az árvaház és a nevelő szülőkhöz képest ez nagyon nagy váltás volt és a kellemetlen érzéstől csak még szótlanabbá vált. Azonban éber és óvatos volt, és figyelme nagy része Herora irányult akin észrevette az idegesség jeleit és a habozását. Mikor a fiú megtorpant az ajtóban rögtön azután, hogy benyitott Ivett már tudta, hogy ez egy elég kényes dolog lesz. Eddig is sejtette, de tétovázás már biztosíték volt a számára, szóval azonnal cselekedett. Amint Hero belépett bal kezével elkapta a kilincset, majd egy fél fordulattal megpördült és behúzta maga után az ajtót. Arcán most nem a szokásos álarc ült, hanem morcosan és csúnyán nézett. Tekintetével azt üzente a többieknek, hogy ha bárki meg meri zavarni a fiút és a nagyapját akkor lerugdossa őket a lépcsőn. Végül pár perc múlva Hero behívta őket, és akkor a lány egyszerűen megfordult, mintha nem történt volna semmi és bement. A bemutatkozás alatt csak biccentett és magára öltötte a szokásos semleges arcát.
Zack hamar elővette a telefonját és azt nyomogatva várakozott. Idegen volt számára a nagy hely, az elökelő cuccok. Ő szegénységben nőtt fel, eltartották magukat, de a szülei halála után minden sokkal, de sokkal nehezebb lett. Amint tudott elkezdett hackerként tevékenykedni egycégnek, aki meg is fizette így a helyzetük kicsit könnyebbé vált, de sose élhettek ilyen fellengzős életet. A fiú nem volt irigy a barátjára, csak talán picit féltékeny, hogy neki nem ez jutott, miközben meg tisztelte Herot, hogy nem lett elkényeztetett gazdag gyerek aki csak a pénzel vág fel és nincs benne igazi érték. Nem, a fehét hajú fiúnak erős jelleme, és rengeteg jó és rossz tulajdonsága volt. Ahogy Zack felnézett a rá, most valahogy mégis másnak látta. Hero állandóan feszült, bizalmatlan tartása sehol nem volt. A fiú nyugodtnak és izgatottnak tűnt, mint egy kisgyerek. Már éppen visszafordult a telefonja felé, de a kis szócsata nem kerülte el a figyelmét, és elvigyorodva bújt a telefon mögé. Amikor megérkezett a hölgy csak némán figyelt. Hero sok mindent mesélt nekik, de nem igazán tudta, hogy akarja kezelni a helyzetet a nagyapjával és volt egy olyan sejtése, hogy ezt ő maga se tudja. Mindenesetre követte barátját, és persze feltűntek neki, a furcsa mozdulatai és a habózása. Általában Hero volt a megingathatalan vezér, és csak kevés gyenge pontja akadt, de a fiú számára úgy tűnt most a legnagyobba trafáltak bele. Mikor végül kinyitotta az ajtót meglátta a kicsi öregurat a barátja válla felet, de beljebb már nem jutott. Még látta, amint Hero a hirtelen megtorpanásból elindul, de a következő pillanatban az eddig mellette álló Ivettett látta már csak, aki egy pillanat alatt a többiek elé fordult és behúzta az ajtót. Morcos pillantást vetett mindenkire és néma gardedámként állt amíg Hero be nem hívta őket. A barátja csak úgy ragyogott valami megfoghatatlan energiától és Zacken el kellett mosolyódnia ezen. Olyan ritkán látta a barátját igazán, ennyire boldognak és most nagyon örült neki, hogy itt lehett. A bemutatásra csak bólintott aztán vigyorra húzta a száját, amikor Mr. Kinsey barátságosan, de kicsit cukkolosan megemlítette a két helyi gyerek nevét.
Hero figyelte, ahogy az emberek körülötte elfoglalják magukat. Zacknek és Ivettnek idegen volt az egész, de elvoltak, viszont Edwardon és Femyn nem igen látszot a feszültség valószínűleg azért is mert ők nem haragudtak egymásra. A fotelban keresztben üldögélve a lábát a karfán logatta le és úgy tűnödött a dolgokon. Megkérte Susie nénit, hogy ne mondja el a nagyapjának, hogy ő van itt mert személyesen akarja meglepni, de szóljon neki a látogatokról. A hölgy persze nem vesztegetett sok időt, mert tudta milyen értékesek a pillanatok is. Femy beszólására felnézett rá egyenesen a szemébe és szokásos ravasz módon mosolyodott el. - Sosem mondtam, hogy nem én vagyok a herceg... - hagyta a levegőben a mondatot. Valahogy az egész lényét kitöltötte a hazaérés érzése, az hogy itt lehet. Sokkal vidámmabb volt mint általában és mozgékonyabb is. A lábát lobálta mikor belépett a házvezetőnő. - Az irodájában vár titeket - fordult Hero felé - Nem mondtam neki, hogy te vagy az de nehéz volt megállni. Jaj hogy fog örülni neked. Megyek csinálok ebédet mindenkinek, mert itt kell maradnotok ebédre - jelentette ki ellentmondást nem türő hangon. Majd a gyerekekre mosolyogva a dolgára indult. A nő legszívesebben megszeretgette volna még a fiút, de tudta, hogy neki erre lesz még ideje és, hogy a legfontosabb most Mr. Kinsey. Susan nem szólt a betegségéről Heronak, és nem is tudta, hogy a fiú már tud róla. Nem akarta elrontani a viszontlátás örömét, de ha tudta volna, valószínűleg tovább maradt volna a gyerekekkel. Mindenesetre a fehér hajú, felpattant a fotelból és pimasz pillantást vetve Femyre kilépett a szalonból, vissza az előcsarnokba, ahol a lépcső ívelt felfelé. A háznak talán ez volt az egyetlen nem filmbe illő pontja. Nem volt kétszárnyú, csak egy szép korláttal elátott lépcsősor indult el a nagy előszoba ball oldalától és futott bele egy kisebb belsőteraszba. A terasz hátuljából egy ajtó nyílt, amely most éppen nyítva volt így rá lehetett látni a folyósó falára, ahol egy szép szívárvány színű festmény volt. Hero végigsimított a korláton miközben lépdelt, majd mikor felértek és kiértek a folyósóra jobbra indult. Aztán megállt az első bal oldali ajtó mellett. Pár pillanatig csak nézte a kilincset és az ajtót majd nagy levegőt vett és benyitott. A nagyapja háttal állt neki a kertet nézte az ablakon keresztül. A kezeit a háta mögött összekulcsolta várakozóan. Hero megtorpant az ajtóban és nem tudta mit kéne éreznie. Annak ellenére, hogy tegnap előtt éjszaka meglátogatta az alvó férfit most újra mindenféle érzelem töltötte el. Nicholas megfordult és türkiz szemei kedvesen mosolyogtak, a szája megremegett majd tekintete elhomályosult a könnyektől. - Tudtam tudtam, hogy nem csak álmodtalak - mondta, és előhúzott a zsebéből egy árnytollat. Azt amit Hero hagyott itt neki ajándékba és egyszerre jelzésként. A fiú szája mosolyra görbült és ő is hullajtott pár könnycseppet, amit villámgyorsan letörölt, miközben pár lépéssel átszelte a szobát és a nagyapja mellett termett. Most ő kezdeményezett, de az öreg már válta az ölelést. Úgy ölelték a másikat ahogy csak azok tudják, akik igazán szeretik egymást de hosszú, hosszú évekig el voltak választva. Hero újra hétévesnek érezte magát, úgy érezte tényleg haza ért. - Hazaértem papa! Tényleg itt vagyok - suttogta a nagyapja fülébe és megdörzsölte a szemét. Mikor felegyenesedett, és a többiek felé fordult, akiket Ivett nem engedett be a szóbába és a látó terüket is szűkítette azzal, hogy behúzta az ajtót és eléjük állt morcos képpel, elmosolyodott majd elnevette magát.
- Most már bejöhettek Ivett, nem fogom leharapni senki fejét - Vigyorgott vidáman és élettelin. Amint a lány vezetésével a srácok bevonultak, Hero a nála kisebb nagyapja felé intett. - Ő itt a nagyapám Nicholas Kinsey. Nagyapa ők Ivett, Zack és... - biccentett a barátai felé, de a nagyapja a szavába vágott. - ...és Euphemia Blake, meg Edward McKelley igen ismerem ám ezt a két jó madarat - mondta barátságosan, és a két fiatalra villant a tekintete, ám amikor Edet nézte valami végtelen szomorúság, és bánat áradt a türkiz szempárból.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Ed érezte magán Femy, és Hero tekintetét, akik feltehetően pontosan értették, mi miatt nem volt most túl jó hangulatban, de nem érdekelte a dolog. Most nem mások véleményére volt kíváncsi, hanem személyesen akarta eldönteni, mit is gondoljon Nicholas Kinsey-ről. Annak kifejezetten örült, hogy az idős férfi is egyből a lényegre tért, még akkor is, ha legszívesebben az unokájával töltötte volna az elkövetkezendő órákat, és egyetértően bólintott a férfi szavaira. A többiekkel együtt Edward is szó nélkül ment át a másik szobába, majd helyet foglalt a kisebb fotelben. Nicholas Kinsey szavai ismerősen csengtek Ed számára, hiszen nemrég a nagyanyja is pont ezekkel a figyelmeztetésekkel engedte őket utukra, és elfogadta azt is, hogy a férfi esetlegesen nem fog mindenre választ adni - bár remélte, hogy olyan kérdést nem fog visszautasítani, ami őt, és a szüleit érintené... Tudni akarta, miért a szüleinek adta át a férfi a papírt. Hogy nem-e az áll a dolog mögött, hogy féltette a saját családját, és az ő szülei esetleges halála nem tűnt akkora árnak... Bár amit eddig az idős úrból látott, az szerencsére nem igazolta a félelmeit - de szerette volna hallani a teljes igazat - Így igaz - szólt ő is, Hero után, még mindig elég rideg hanghordozással - Már ismerjük Anthony Heartnett, és Artana Ernsnett történetét, a téllel, a betegségekkel, és a máglyahalállal együtt. És azt is tudjuk, hogy feltehetően van még valami, ami a történet mögött rejtőzik - nézett a Mr. Kinsey-nél lévő mappára, amiben lehet, hogy ott lapult az a papír, amiről a nagyanyja beszélt...
Herot nem zavarta, hogy a nagyapja a szavába vágott, helyette inkább egy pimasz mosolyt küldött Femynek. Azonban Ed viselkedése kifejezetten bosszantotta, és pontosan ezért nem engedte a nagyapját lerohanni azon az éjszakán. A fiú megszólalására lelohadt a mosol az arcáról, de nem szólalt meg, mert ez most a nagyapja terepe volt, nem az ővé. Mikor az öreg megszólalt, Hero valamiféle büszkeséget érzett. Azért mert ez a férfi volt a nagyapja, és azért is mert ő lehetett az unokája, büszke volt rá és önmagára is. Csendesen végig hallgatta őt, habár a bot látványa amit időközben előszedet, kicsit szíven ütötte. Nem akart arra gondolni amit a nagyapjáról talált az irattárban. A betegségről amelyik gyógyíthatalan és lassan megöli őt. Összeszorította az álkapcsát és követve nagyapja utasításait a kisszobába ment. Helyet foglalt a nagy foteltől jobbra lévő kanapé bal oldalán, hogy közel legyen a nagyapjához, és ha esetleg valaki le akart ülni az öreg helyére csak elzavarta. Látta ahogy Ivett és Zack egymás mellé ülnek vele szembe a kétszemélyes másik kanapén és kérdő pillantást küldött feléjük. Ők csak megrázták a fejüket, és ebből Hero tudta, hogy kellemetlenül érzik magukat, valamint nem lesznek beszédesek, de csak bólintott egyet. Türelmesen várta, amíg nagyapja helyet foglal mellette és szemei akaratlanul is a dosszié és a napló felé villantak. Nagyon kíváncsi volt vajon mi állhat benne, de tudta, hogy ma türelmesnek kell lennie, és végig kell hallgatnia a nagyapját. Amúgy is végyott rá, hogy az öreg hangot hallja, és tudta amint mesélésbe kezdt enyhülni fog ez a kínzó kiváncsiság. Mikor a nagyapja várakozóan nézett rájuk bólintott majd így szólt. - Igen erre már Edward nagyanyja is figyelmeztetett minket - mondta a fiúra tekintve - de megtaláltuk azt a régi naplót és el is olvastuk - mondta, majd hagyta, hogy a többiek is érvényesülhessenek. Nem akart mindent ő elmondani, pedig élvezte a nagyapja figyelmét, de most nem tehette ezt. Nem csak az ő ügye volt ez, nem csak ő kutatott hanem a többiek is és joguk volt nekik is mesélni és kérdezni. 
Nicholas a mai elmúlt két napban aktívabb volt, mint az elmúlt egy évben összesen. Papírokat íratokat szedett elő, mert hitt benne, hogy tényleg látta az unokáját és nem csak álmodott. Erről a fekete árnytoll is tanubizonyságot adott, de az a tárgy törékeny és múlékony volt így az öregember nagy gondal vigyázott rá. Tűkön ülve várta már mikor jelenik meg a fiú, és ez a házvezetőnek is feltűnt, de ő csak ködösített. Nem akarta Susant hitegetni azzal ami nem teljesen biztos. Így csöndesen de izgatottan várta a vendéget. Aztán ma reggel épp az irodájában olvasgatta régi naplóját mikor a házvezetőnő jelentette hogy vendégei vannak. Bár Susan nem mondta, hogy Atherol az, Nicholas már tudta. Látta a nő vörös szemeit, a boldog mosolyt és az életkedvet az arcán. A férfi az irodája ablakához állt és a hátsókertet nézve várt. Izgatott volt és özben nagyon félt is az árnyéktoll a mellényzsebében pihent. Aztán meghallotta az ajtó nyitodását pár pillanatig még várt aztán megfordult. Kedvesen nézett az unokájára, aztán szája megremegett és elhomályosultak a szemei - Tudtam tudtam, hogy nem csak álmodtalak - mondta és előhúzta a tollat a zsebéből, mint egy bizonyítékot. Nicholas látta az unokája könnyeit, aztán a fiú ott termett és megölelte. Ő várta az őlelést, és mindent belesűrített. A 12 év magányt amit az elválásuk okozott. Az összes örömöt és bánatot amit érzett. Hero a fülébe suttogot, és ő csak lecsukva a szemét bólintott, mint aki megbékélt. Mind a kettejüknek egy nagy lépés volt ez. Mikor elváltak és egymás szemébe néztek mind a ketten tudták, hogy sok mindent kell megbeszélniük majd, de először mással kell foglalkozniuk. Egy pillantásból megértették egymást és Hero megfordulva behívta a barátait. Az első két fiatalt nem ismerte őket az unokája bemutatta, aztán jött a két híres jó madár. Nicholas Kinsey ismerte mindkettőnek a szüleiket és a nagyszüleiket is. Nem lepte meg, hogy Atherol ebbe a társaságba került, vagyis inkább újra rájuk talált. Gyerekként is jól elvoltak egymással. Mikor unokája be akarta mutatni őket a szavába vágott. . - ...és Euphemia Blake, meg Edward McKelley igen ismerem ám ezt a két jó madarat - Hangja barátságos volt és először Femyre majd Edre vándorolt bár pillantása szomorúvá és bánatossá vált mikor a fiúra tekintett. Hero új barátai csöndesek voltak, Euphemia kedvesen köszönt, Edward viszont fagyosan, érzelem mentesen, amiből az öreg egyből tudott következtetni arra, hogy már tudnak valamiről. Szomorúan sóhajtott fel, és félig elfordulva bal kezével asztala szélére támaszkodott, és egy botot húzott elő a takarásból, majd vissza fordult a fiatalok felé. - Nagyon örülök, hogy olyan hosszú idő után látom az unokámat, és szívesen elbeszélgetnék vele négyszemközt, de nem vagyok szenilis és bolond. Ismerem a várost és tudom mik történnek, azt is tudom miért vagytok itt, szóval essük túl rajta mert ugysem nyugszotok. Tudom milyen ez az elszántság, sok barátomat és engem is ez hajtott. Remélem, megelégszetek azzal amit elmondok, és utána élvezhetem az unokám társaságát aki 12 év után vissza tért hozzám - Mondta és botjára támaszkodva, bal kezével egy neki balra, a fiatalaknak viszont jobbra lévő ajtó felé intett. - Kérlek fárdjatok be, és foglaljatok helyet, mert ez lehet hosszú lesz, én pedig már öreg vagyok és nem bírok sokáig állni - mondta, és ha a fiatalok előtte mind befáradtak a helyiségbe ő felkapott egy dosszijét az asztaláról, és a naplóját amit olvasgatott. Bal kezével magához szorította és jobb kezével a botra támaszkodva a gyerekek után ment. A szobában egy kis kávés asztal állt középen körülötte két kanapé, egy nagy tekintélyt parancsoló fotel, és egy kisebb ami passzolt a kanapékhoz.
Hero egészen felszabadultnak, és jókedvűnek tűnt a régi otthonában, és ez a kis cukkolásra adott válaszán is érződött - Egy herceg fekete árnylóval... - jegyezte meg Femy, aztán az egyik falon lévő festményt kezdte el vizsgálgatni - így próbálva leplezni azt, hogy nem kerülte el a figyelmét a megjegyzésben lévő kis megbúvó célzás. Szerencsére a hölgy még az előtt visszaért, hogy Femy beleunt volna a tájképbe, és valami más elfoglaltságot kellett volna keresie. A lányban a többiekkel ellentétben nem sok idegesség, vagy kellemetlen érzés volt - őt nem feszélyezte a gazdag környezet, és Hero nagyapjával szemben sem voltak ellenérzései. Ő csupán egyre kíváncsibb lett, hogy vajon milyen ember lehet Nicholas Kinsey, és vajon mi lehet azon a papíron, amit ő őrizget. Amikor az irodához értek, és Ivett elég haragos tekintettel kizárta őket, Femy keresztbe fonta a karjait, és kissé türelmetlen arccal várta, hogy végre bemehessenek - Ez a lány... Hero biztos szólt volna, ha nem akarja, hogy bemenjünk - gondolta kicsit morcosan, de mivel a fehér hajú srác hamarosan kiszólt, és végre bejutottak, szinte rögtön el is felejtette a dolgot. Nicholas Kinsey arca annyira nem volt ismeretlen Femy számára, de most sokkai több ránc borította, mint amire a vörös hajú emlékezett... A bácsi megjegyzésére Femy kicsit kínosan mosolyodott el - nem tudta, a "jómadár" megnevezés pontosan mire utalhat.. de tudta, hogy azért nem csak Logan Belaqua-nak van egy kis rossz hírneve a városban - Jó napot! - köszönt, és amikor Ed is megszólalt, picit aggódva sandított a fiúra. Gyerekkoruk óta ismerték egymást, így Femy egyből észrevette, hogy valami nincs rendben a sráccal... - A szülei miatt lenne...? - esett le a lánynak hirtelen, hogy Loreley néni azt mondta, Nicholas adta a titkosírásos lapot Edward szüleinek...
Ivett csöndben olvasgatott, a szóváltásra felfigyelt, de nem mosolygott és nem adta jelét annak, hogy hallotta a többieket. Örült annak, hogy Hero kicsit jobban megnyílik, de ugyan akkor féltette is a barátját. Mikor a hölgy vissza tért csak némán hallgatta majd Hero mellett elindult. Igazán kényelmetlenűl érezte magát ebben a hatalmas, de egyben kihalt házban. Az árvaház és a nevelő szülőkhöz képest ez nagyon nagy váltás volt és a kellemetlen érzéstől csak még szótlanabbá vált. Azonban éber és óvatos volt, és figyelme nagy része Herora irányult akin észrevette az idegesség jeleit és a habozását. Mikor a fiú megtorpant az ajtóban rögtön azután, hogy benyitott Ivett már tudta, hogy ez egy elég kényes dolog lesz. Eddig is sejtette, de tétovázás már biztosíték volt a számára, szóval azonnal cselekedett. Amint Hero belépett bal kezével elkapta a kilincset, majd egy fél fordulattal megpördült és behúzta maga után az ajtót. Arcán most nem a szokásos álarc ült, hanem morcosan és csúnyán nézett. Tekintetével azt üzente a többieknek, hogy ha bárki meg meri zavarni a fiút és a nagyapját akkor lerugdossa őket a lépcsőn. Végül pár perc múlva Hero behívta őket, és akkor a lány egyszerűen megfordult, mintha nem történt volna semmi és bement. A bemutatkozás alatt csak biccentett és magára öltötte a szokásos semleges arcát. 
Zack hamar elővette a telefonját és azt nyomogatva várakozott. Idegen volt számára a nagy hely, az elökelő cuccok. Ő szegénységben nőtt fel, eltartották magukat, de a szülei halála után minden sokkal, de sokkal nehezebb lett. Amint tudott elkezdett hackerként tevékenykedni egycégnek, aki meg is fizette így a helyzetük kicsit könnyebbé vált, de sose élhettek ilyen fellengzős életet. A fiú nem volt irigy a barátjára, csak talán picit féltékeny, hogy neki nem ez jutott, miközben meg tisztelte Herot, hogy nem lett elkényeztetett gazdag gyerek aki csak a pénzel vág fel és nincs benne igazi érték. Nem, a fehét hajú fiúnak erős jelleme, és rengeteg jó és rossz tulajdonsága volt. Ahogy Zack felnézett a rá, most valahogy mégis másnak látta. Hero állandóan feszült, bizalmatlan tartása sehol nem volt. A fiú nyugodtnak és izgatottnak tűnt, mint egy kisgyerek. Már éppen visszafordult a telefonja felé, de a kis szócsata nem kerülte el a figyelmét, és elvigyorodva bújt a telefon mögé. Amikor megérkezett a hölgy csak némán figyelt. Hero sok mindent mesélt nekik, de nem igazán tudta, hogy akarja kezelni a helyzetet a nagyapjával és volt egy olyan sejtése, hogy ezt ő maga se tudja. Mindenesetre követte barátját, és persze feltűntek neki, a furcsa mozdulatai és a habózása. Általában Hero volt a megingathatalan vezér, és csak kevés gyenge pontja akadt, de a fiú számára úgy tűnt most a legnagyobba trafáltak bele. Mikor végül kinyitotta az ajtót meglátta a kicsi öregurat a barátja válla felet, de beljebb már nem jutott. Még látta, amint Hero a hirtelen megtorpanásból elindul, de a következő pillanatban az eddig mellette álló Ivettett látta már csak, aki egy pillanat alatt a többiek elé fordult és behúzta az ajtót. Morcos pillantást vetett mindenkire és néma gardedámként állt amíg Hero be nem hívta őket. A barátja csak úgy ragyogott valami megfoghatatlan energiától és Zacken el kellett mosolyódnia ezen. Olyan ritkán látta a barátját igazán, ennyire boldognak és most nagyon örült neki, hogy itt lehett. A bemutatásra csak bólintott aztán vigyorra húzta a száját, amikor Mr. Kinsey barátságosan, de kicsit cukkolosan megemlítette a két helyi gyerek nevét. 