FŐOLDAL       IGÉNYLÉS       SZABÁLYOK       KARAKTEREK       JÁTÉKTÉR

Adrian sóhajtva bólintott egy aprót, amikor Kasa leírta a saját helyzetét. Igaz, hogy az igazgató ismerte a férfi történetét... de tökéletesen átérezni ezen részét sajnálatos módon nem tudta. Ő is vesztett el olyat, akit szeretett, de őt sosem tagadták meg úgy, mint a fiatal Stern-t a saját szülei... - Biztos vagyok benne, hogy az anyád szeretett téged, Kasa - nézett a gyászoló férfi szemébe őszinte tekintettel. Alphons-ról tudta, hogy egy szemét alak volt... De Yumi Stern nem olyannak tűnt, mint aki önként hajlandó lemondani a fiáról - Az emberek... a szülők gyakran hibáznak. Teszünk olyan dolgokat, amelyekről azt hisszük, jó a gyerekünknek... De olyan dolgokat is, amelyekkel tudjuk, hogy ártunk nekik. De történjen bármi, a gyermekünk örökre az marad - mondta Kasa-nak, hiszen, mint apa, jobban meg tudta érteni egy szülői érzéseit. A másik hálás szavaira haloványan elmosolyodott - Ugyan... Én csak megteszem amit tudok, hogy mindenki békében élhessen a városban - Adrian tekintete kicsit elsötétedett a szavai után... - A mi hibánk is, hogy a különlegesek ennyit szenvednek... A mi családjaink okozták ezt az egészet - Amióta megtudta az egészet Artana haláláról, és az átokról, megfogadta, hogy mindent megtesz, hogy valahogy jóvá tegye mindazt, amit az ő ősei követtek el... Yoruki-t illetően kicsit letörte az, hogy Kasa nem volt képes rátalálni - reménykedett benne, hogy esetleg a férfi képességével rálelhet az erdőben, és akkor könnyebben tudnák kezelni a helyzett - Felhívtam Eskel-t - válaszolta a kérdésre - Elviekben holnap érkezik vissza a városba. Ha valaki, ő meg tudja találni Yoruki-t - mondta bizakodva, hiszen így a fiú volt az egyetlen esélyük, hogy veszély nélkül rátalálhassanak a lányra. Kasa hirtelen német kitörését csendben hallgatja végig, majd komoly arccal bólint - Az biztos, hogy a Stern ház mától a te tulajdonod, de való igaz, hogy egy ideig még nem költözhettek vissza. A kollégiumi szoba természetesen továbbra is Yoruki-é, így oda bármikor visszamehet. Viszont... - Adrian egy pár pillanatig elgondolkodott, majd folytatta - Ma felhívott egy régi ismerősöm. Úgy tűnik, Yoruki mostanában közeli barátságba került néhány korabeli fiatallal... Köztük a lányommal, és Edward McKelley-vel is, akinek a nagyanyja felajánlotta, hogy ha úgy adódik, Yoruki nála nyugodtan megszállhat egy időre. Mrs. McKelley háza az erdőben van, így talán jobb hely is lenne a húgodnak, mint egy szoba itt a kollégiumban... Ráadásul védve is van, így ha az, aki ezt tette a szüleitekkel esetleg... - az igazgató kicsit megköszörülte a torkát - Szóval ott nagyobb biztonságban lenne, mint máshol a városban  - Adrian-t igencsak meglepte az idős asszony telefonhívása, főleg, hogy évek óta nem sok hírt hallott felőle... Az pedig még inkább, hogy ilyen hamar értesült a Stern lány eltűnéséről - emögöt feltehetően az unokája állhat, aki a képességével nem egyszer derített ki olyan dolgokat, amelyek még nem kerültek nyilvánosságra.

Ilyenkor bánja, hogy nem tud olyan lenni, mint a másik férfi. Neki kellett ez a düh kitörés, a kisebb gyakorlat, hogy megküzdjön saját démonaival és magával. Ezzel a kellemetlen, fájó érzelemmel. -Igaz... de mi van azokkal, akik sosem ismertek és megtagadtak... - sajnos ez a helyzet. Egy kilátástalan, baljós helyzet. Haza akart menni, megölelni Yumi-t, beszívni jellegzetes cseresznyés illatát és egy jókorát bemosni Alphons-nak, hogy soha többé ne terrorizálhassa a két nőt. Meg akarta mutatni mivé lett a vér, amiből lett. De talán jobb így. Próbálta visszatartani könnyeit, hogy gyenge szemeivel is lássa a férfit, ki most, mint szinte mindig, mentsvár az életében. Semmilye nincs egy nyamvadt diplomán kívül, szinte ingyen él a kollégiumban. Kicsit ingerülten dúr fekete csapzott hajába. -Köszönöm. Igyekszem valahogy visszafizetni minazt amit értünk tesz. - feleli hálásan és tekintete is erről árulkodik. Túl sokkal tartozik ennek a családfőnek, hogy eldobjon mindent magától. Azt is tudja, hogy húgát sem kell félteni. -Sajnos én nem találtam rá. Hallgatott az erdő. - kezdett bele szomorúan, lehunyt szemmel, majd kérdőn tekint rá. -Kit tudott utána küldeni? - nem hiába a múlt idő. Tudja, hogy a férfi már biztos lépett az ügyben. Hogy nem hagyná a hajtóvadászatot felbolygatva az erdőt. Az otthonra különös pofát vág és köpködi a német szavakat persze nem a férfinek, hanem elfordulva tőle. -Elnézést... nem tudok otthon biztosítani neki. A kollégiumi szobája lenne csak alkalmas. Még sem költözhetek haza csak úgy. Meg idő mire eltakaritják a nyomokat és mire megmondom Yorukinak, hogy nem vagyok idegen és közelebbi hozzátartozója vagyok, mint azt hinné. Nem tudom hogy mondhatnám el neki... - halkul el hangja és mérgesen összeszorítja állkapcsát. Érzelmek... sosem muatatta ki, de mindig voltak. Sosem volt a szavak embere, most mégis annak kell lennie...

Adrian egyáltalán nem ütközött meg a másik férfi véres öklén, vagy a szévert zsákon - megértette, hogy a férfinak ki kellett adnia magából a benne dúló érzelmeket. Annak idején ő is átélt hasonlót, bár ő a munkájába folytotta a gyászt. Helyet foglalt Kasa mellett a padon, és összefűzve az ujjait a földet bámulta. A cipője mellett a padlón volt egy kisebb lyuk, amit nyilván valamelyik diák okozhatott tesi órán, és normális esetben biztosan szólt volna a gondnoknak, vagy Sarah-nak, hogy intézkedjenek a megjavítását illetően - de most egészen máshol jártak a gondolatai - Utólag sok dolgot megbánunk, amit tettünk, vagy éppen nem tettünk... Sajnos, a múlton nem vagyunk képesek változtatni, csak együttélni vele, és úgy folytatni az életet, hogy akiket elvesztettünk, büszkék legyenek ránk - felelte Kasa-nak. A Yoruki-t illető kérdésre felnézett, a szemében egyértelmű elhatározással - Azt sosem hagynám. Az az ember nem érdemli meg, hogy vigyázzon egy gyerekre... Főleg nem Yoruki-ra - Adrian látta a tanár szemében, hogy a húgára gondolva igencsak sötét vizekre eveztek a gondolatai. Nem akart belegondolni, hogy mi minden futhat át egy gyászoló férfi agyán... - Mindenképp megtaláljuk - tette ismét a másik vállára a kezét, miközben Kasa tekintetét kereste - Yoruki erős lány, és nem hagyom, hogy ártsanak neki. Ezt megígérem. Viszont... - kissé elgondolkodva fűzte össze ismét az ujjait - Ha előkerül, otthonra lesz szüksége...

Hüppögése halk, de annál fájdalmasabb és a legkevésbé zavarta, hogy kivérzett ökleivel összekente homlokát. Lelkében hatalmas vihar dúlt, a kinti mit sem jelent ahhoz képest, mit magában érez. Még most is, hogy elpusztította az egyik legmasszívabb zsákot és a tartalmát el is kell majd takarítania, mielőtt a hajnal eléri őket. Nem vette észre, hogy bárki belépett volna. Az érintésre összerezzen és felnéz a férfi szemeibe. Saját lélektükrei csak fájdalmat mutattak. Végtelen szomorúsággal. Illedelmesen leengedi kezeit és arrébb csúszik a padon, ha a férfi esetleg leülne. -Köszönöm. Sajnálom, hogy magának is át kellet élnie. - feleli, eltörölve néhány könnyet szeméből. -Miért nem tudtam elég bátorságot gyűjteni eléjük állni? Már mindegy, esélytelen minden... Most mi lesz? Rudolf-hoz kerül Yoruki, ha előkerül? - tekint fel rá aggódva. Rudolf talán rosszabb mint Alphons. Sőt... biztos. A képességekről sem tud és Yoruki-ról sem tud. De hogy kerülhetne hozzá, ha egyszerűen bizonyítani sem tudja, hogy Yoruki fivére és a két elhunyt idősebb utódja. Bele sem mer gondolni, ha esetleg Yoruki is holtan fekszik valahol és az erdő azért nem segített neki, mert oda tartozik. ~Ha ő is elhunyt, nekem sincs jogom élni.~ A sötét gondolatra szemei is elsötétedtek. Valóban így gondolja. És mennyiből tartana egy rosszúl sikerült gyakorlat a kis Eskel-lel. Vagy fulladás a közeli folyóban. Nem, Yoruki él! Csak nem tudni hol van...

Adrian a nyakkendőjét meglazítva, a fekete ernyőjét kinyitva lépett ki az esőbe az iskola főépületéből. A reggeli telefonálgatások után egész nap a városban rohangált fel-alá. Járt a Stern háznál, miután a riporterek, és a rendőrök elhagyták a házat, valamint a környékét, és Charles Filligan hajlandó volt őt beengedni a tetthelyre - utólag igencsak megbánta ezen döntését, de személyesen akarta látni, mi történt ott tegnap éjjel. Jó pár órát eltöltött a hivatalban, részben hivatalos iratokkal küzdve - eltüntetve a nyilvános részről mindent, ami a különlegesekhez kötné akár a Stern családot, akár ezt a halálesetet -, részben az idősebbik Stern fivérrel vitatkozva a telefonban, hogy még ha Yoruki elő is kerülne, akkor sem kerülhet az ő gyámsága alá; és legnagyobb részt a tanácstagokkal vitázva, hogy semmi esetre sem küldhetnek ki vadászokat az erdőbe, valamint kizárt dolog, hogy bevonjanak a nyomozásba bármilyen külsős kormányszervezetet - Így is elég, hogy az egyház itt fog lihegni a nyakunkban, nem kell még ide az FBI is! - gondolta haragosan, visszaemlékezve a délutáni heves szóváltásokra. Az utóbbi pár órát az iskolai irodájában töltötte, ahol legalább volt egy kis nyugalma. Ismét hálát adott a sorsnak, hogy olyan tehetséges, és precíz titkárnője van, mint Sarah Belaqua, és így volt lehetősége legalább egy kávét meginnia így a késő délutáni órákban. Most, így csaknem fél kilenc óra tájt már hazafele készülődött, de ahogy a parkoló fele sétált, meglátta, hogy a tornateremben ég a villany. Sejtette, hogy ki tartózkodhat az épületben, és enyhe bűntudatot érzett amiatt, hogy csak most jutott eszébe a férfi... - Őt kellett volna felhívnom elsőként - gondolta magát szidva, miközben a kissé sáros fűvön a tornacsarnokhoz sétált. Belépve a tető alá letette az ernyőt az ajtó mellé, majd csendben beljebb indult, hogy megkeresse Kasa-t. A tornateremben találta meg, a padon ülve, és egyértelműen zokogva. Adrian nem nézte le azokat a férfiakat, akik képesek kimutatni a fájdalmukat... Ő is pontosan tudta, milyen az, ha a gyász kitép belőled egy darabot, amelyet már sosem kaphatsz vissza. Odalépett a tanár mellé, és a kezét a vállára téve, együttérzően megszorította azt - Részvétem... - mondta, és a tekintetében ezúttal nyoma sem volt a szigorú iskolaigazgatónak. Most egy olyan férfi tükröződott a szemeiben, aki átérzi a gyászt...

A napja egyenesen pocsék. A hírmondóból kellett megtudnia, hogy szülei meghaltak, Yoruki pedig nem tért vissza a kollégiumba és eltűntnek nyilvánították. Emellett pedig még a farkast is üldözik, ki nagy valószínűséggel Yoruki. Látta a szüleiket. ~Bár felkerestem volna őket...~ Kereste egész nap, mikor nem plusz órákat kellett tartania és etetni az állatokat. Viszont estére elpattant benne minden. Harag, szánalom, aggódás... Bevetődött a tornaterembe, lerúgta a cipőjét, kabátját csak ledobta egy padra, feloltva a villanyt és felszerelte a legnehezebb bokszzsákot és feszültségét igyekezett levezetni. Kíméletlenül osztja a zsákot a jól ismert ütésekkel és rúgásokkal. Fekete pólójából lassan csavarni lehet az izzadságot és egy rúgást követően a zsák megadja magát a férfi kegyetlen erejének. Megtántorodva lép hátra, majd kabátjához lépve leül a padra. Térdeire rakja könyökét, ujjait egymásba kulcsolja és homlokát ráteszi. Vállai ütemesen és gyorsan emelkednek és süllyednek. Zokog, könnyei lassan szántják fel arcát, világos szemeit behunyja, magában imát rebeg Gaia-hoz, hogy ne essen baja Yoruki-nak. Ha bárki látja, kimelegedett testén pirosodó sebeket, miket nevelőjétől és Alphons-tól kapott. Miket mindenki előtt igyekezett titkolni..

 

A lány válaszára bólint és továbbra is mosolyog angyali mosolyával. Örült neki, hogy a lány ennyire törődik velük és nem csak tehernek éli meg azt, hogy ketten a nyakába szakadtak. Rachel szavára meglepődött arcot vág, de vele együtt kuncog. -Majd csak nem. - teszi hozzá bátorkodva, majd Aka felé fordul, hogy indulhatnak. Integetnek Rachel-nek, majd Aka kérdése meglepte. -Ennyire látszik? - kérdezett vissza hitetlenkedve, mire a lány bólint egy nagyot. Nem tudja, hogy megint a testvéri kapocs az, ami jelezte neki, vagy csak ennyire rosszul leplezi érzelmeit a fehér hajú lány iránt, de még egy apró pillanat erejéig visszatekint, láthatja-e eltűnő alakját. Megpillantva kipirul arca és húgára néz, ki ravaszul mosolyog vissza rá. -Aka, ezt akár el is felejthetnéd! - próbál erőt venni magán, de húga túl jól ismeri. És ő is annyira, hogy ne hozza a lány tudtára és ezt kettejükre bízza.

Rachel bólintott a testvérek döntését hallva - Rendben, ahogy gondoljátok - mondta mosolyogva. A három kisnyuszi idegeskedését érvezve egy picit örült is neki, hogy lassan elindulhatnak, de egyáltalán nem zavarta volna, ha tovább lehettek volna együtt Manato-val és Akatsuki-val. Őszintén, szívesen volt együtt mind a két Schwarz-cal, de nem akart nagyo rájuk akaszkodni - Biztosan nekik is van még elintéznivalójuk... Ahogy közeledik a tanév, úgy is többször találkozunk majd - A fiú kedves szavait hallva picit elpirult, aztán mosolyogva, őszintén válaszolt - Köszönöm, Manato. Nagyon szívesen segítettem... De mindenképpen számítok rád, ha valami gondom akad - A kapuhoz érve Akatsuki felé fordult - Szia Akatsuki! Remélem élvezni fogod az edzést holnap - mosolygott a lányra, majd Manato-ra nézett - Remélem, nem töröd össze nagyon magad - kuncogott - Sziasztok! - intett az ikreknek, aztán elindult a város széle felé. A táskájából ismét türelmetlen rugdalózást érzett - Jól van, jól van, megyünk már...

Aka nehezen szakította el a tekintetét a férfiétól, de bólintott. Tudja, hogy ez nem megfutamodás. Hogy a többiek épsége fontosabb. Elvégre tanár. Rachel kérdésére nemlegesen megrázza bucóját. -Nem. Majd holnap körbenézünk az edzés után. - int a tanárnak és előrébb sétál, hogy Manato tisztázhassa a dolgait. A kapuban várja meg őket, közben a távoli alakokat figyeli. Zavarja a tanár. Fenyegetésként tekint rá, de lesz kitől tanulnia valami újat. Ha a kapuhoz érnek és búcsúznak ő is búcsút int Rachelnek és Manato oldalán távozik. -Tetszik mi? - teszi fel a kérdést miután átérnek a lámpán. Manato pedig vörös lesz akár a rák.