FŐOLDAL       IGÉNYLÉS       SZABÁLYOK       KARAKTEREK       JÁTÉKTÉR

Kör vége

---

 

Brann kíváncsian figyelte a zavaradott, és egyértelműen szomorú ábrázatú farkast - Olyan, mintha egész komoly dolgok járnának a fejében... - vizslatta az állatot, miközben az evettegy keveset. A holló már nem ereszkedett vissza a földre, az  ott hagyott húsért - jobban érezte magát távol, a furcsa négylábútól, aki bizarr hangokat hallatt, és abnormálisan viselkedik. Amikor a felemás szemek komoly, és meglepően értelmes tekintettel néztek rá, Brann izgatottan toporgott, hátha megszólal a farkas, vagy esetleg átváltozik pillangóvá - eléggé megindult a fantáziája a különös ragadozót illetően -, és kissé meglepően károgott fel, amikor az gyors iramban bevetette magát az erdőbe - Hé, várjál már meg, te dög! - rugaszkodott el a fáról, és gyors szárnycsapásokkal követni kezdte a farkast. Amikor kezdett rájönni, hogy a négylábú milyen irányba halad, felette szállva kiálltott le neki - Most komolyan? Nem mehetnél esetleg valahová máshová? Ajjj... - emelkedett feljebb, de azért kellő magasságban az állat nyomában maradt. Biztos volt benne, hogy most már nem hagyja csak úgy lelépni ezt a furcsa farkast.

A farkas zavarodottan tekint hol a hollóra, hol a Drüádok áldása felé. Nem tudja mire vélni ezt az érzést, mi belülről bántotta őt. Szomorúság, mely annyira belülről fakad, hogy erejét is képes lenne elveszíteni. Mint az előbbi sikollyal. A madár szavára és riadalmára elnézést kérőn tekint rá és egy kis falatot tép a nyúlból. A többit meghagyja a madárnak, vagy később visszatér érte. Újra látja a fiút, kit hírtelen megölel az éjszakában. Füvön ülnek és ugyan az a kellemetlen, félelem érzetet táplálja benne, mint amit most érez. Aztán a fiú egy négy oldalú valamit mutat felé, min farkasmancs van, meg ugyan az a téglalap. ~Kártya... ez a neve annak az izének... kártya... de ez miért fontos?~ Próbál még egy kicsit gondolkozni. Vagy legalább emlékezni. Egy férfi, ki mosolyogva segíti fel a földről és segít neki. Megint a vörös hajú lány, egy nagy teremben ülnek ketten és beszélnek. ~Képességek...~ Egyre zavarosabb számára ez az egész. Mi tőbb, a feje is fájni kezdett. Komoly tekintettel néz a madárra, majd vágtában indul a fához, hova több emlék köti.

A farkas válasz szerű vakkantása, és egész értelmesnek tűnő tekintete egyre jobban elbizonytalanította a madarat abban, hogy csupán egy közönséges állattal van dolga - Mi van, ha nem én vagyok az egyetlen fura állat errefelé? Lehet, hogy vele is történt valami megmagyarázhatatlan? Vagy csak túl élénk a fantáziám, és tényleg, csak bemesélem magamnak az egészet? - nézett olykor a négylábúra, miközben a csőrével tépkedte a lábával lefogott nyers húst. Lehet, hogy Brann szerette az emberi ételt, de a friss vadat csaknem ugyanannyira élvezte elfogyasztani. Mivel a farkas nem tett semmi hirtelen mozdulatot, így a holló sem repült el messzebb - de amikor egy furcsa sikolyt hallatott, és hirtelen hátrálni kezdett, a fekete madár riadt korrogással szállt fel a legközelebbi fára - Hát, az biztos, hogy veled valami nagyon nincs rendben, hallod-e? - nézett le a furcsán viselkedő vadállatra, biztos magasságból - Te majd hogynem bizarrabb vagy, mint én... - Kíváncsian figyelte a farkast, hogy produkál-e még valami szokatlant.

Realizálódik benne, hogy a madár valóban beszél és emberi hangot hallat. A kérdésre némi biztatásként vakkant. Érti, és emlékek is vannak hozzá. Bár jobban emlékezne a dolgokra. ~Mert miért ne? Kiszagoltam és megfogtam.~ A madár szavára enyhén megrázza fejét és, mintha kék szeme értelmet sugallna. Mint az embereké, mely szomorú. Ahogy a madár eszik ő lassú mozdulattal kezdi el megtörölni a bal oldalát pofájának. Természetes mozdulattal, lassan kezdi, hogy ne ijessze el a madarat. Hirtelen kezdett fájdalmat érezni és szomorúságot. egy nő alakja, kin rengeteg seb van, egy férfi teljesen szétroncsolt arca. Kitátva száját hátrálni kezdett rázva fejét és különös emberi sikoly hagyja el pofáját, mely szomorú morgásba vált. A kék szem újra az állatéra emlékezteti azt ki belenéz.

Kissé furcsa volt a holló számára, hogy mintha a farkas a szavaira reagált volna, miközben szomorúan megrázta magát. Brann eddig úgy tapasztalta, hogy az állatok nagy része - főleg a vadon élők - nem értik, amit mond, így kíváncsian nézett végig újra a farkason, aki különös tekintettel nézett rá - Nem is érted, amit mondok, mi? Csak beképzelem a dolgot - állapította meg pesszimistán, miközben a ragadozó visszatért a keresgéléshez. A vadászó állatot követni nem volt túl érdekes a holló számára, így amikor feltűnt neki az avarban zörgő nyúl, megfordult a fejében, hogy elijeszti, okozva ezzel egy kis szórakozást magának, de a farkas végül hamarabb mozdult - Hát... végülis megérdemled - dünnyögte, ahogy a fogak a nyúl bundájába mélyedtek. Amikor a farkas jelzett neki, közelebb repült, és az elejtett vadtól kissé távolabb leszállt a földre - Nem mintha rászorulnék a jószándékú felajánlásodra ám! De lásd, hogy milyen jófej vagyok, ezúttal elfogadom - közölte a négylábúval, majd óvatosan közelebb ugrált a nyúlhoz, és ha a farkas nem tett hirtelen mozdulatot, kissé kampós csőrével kitépett egy darabot a húsból, és hátrább repülve elkezde elfogyasztani.

Nem tudta eldönteni, hogy csak képzelődik, vagy tényleg ember hangot hallat a madár. A beszédet felfogja, egy kicsit és megjelenik előtte egy pillanat. Egy fiú beszél hozzá mosolyogva. Megrázza magát kicsit szomorkásan. A falka kérdésre egy vörös hajú, sárga szemű lány arca rajzolódik ki, ki rá mosolyog és valamivel kínálja. ~Mégis... kik ezek? Mi közöm hozzájuk?~ Némi segélykéréssel tekint a madárra, bár nem tudja, mit is tehetne. Összezavarodott, de elhatározta, hogy ebéd után megpróbál a fához menni, hol annyira erős saját szaga. Csendesen lépdel az avarban fülelve a madárra, követi-e. Meglapulva figyel egy nem túl nagy nyulat, mégis, megfelelőnek tartja, hogy eleség legyen. Meglapulva figyel. Szagol, figyeli a szelet, majd egy váratlan pillanatban veszi üldözőbe a rágcsálót és beérve véget is vet a hajszának egy erőteljes harapással. Szájába véve egy bozótba viszi és lerakja. Halk vakkantás szerű hanggal jelez a madárnak, majd pár lépést hátrébb lépve leül. Ez a hálája. Noha nem sok, tőle ennyi telik.

Ahogy a holló elnézte a zsákmányt kereső farkast, valahogy úgy érezte, hogy nem pont olyan, mint a többi szürkebundás ragadozó, akik a környéken éltek. Mintha más lett volna az alakja, és a mérete is... Amikor az állat rá emelte furcsa, felemás tekintetét, Brann megrázta magát - Te valami különc farkas vagy, mi? Csak nem kidobott a falkád? - kérdezte rekedtes hangján, bár választ nem igen várt. Az ilyen csoportban élő állatoknál nem volt ritka, hogy valakit kivetettek maguk közül a falkatagok, és ez megmagyarázta volna a barna bundás kissé csapzott, és gyengécske állapotát. A fekete tollas madár csendben figyelte a farkas ténykedését, majd amikor az elindult, némi habozás után követni kezdte. Igaz, hogy Brann annak köszönhetően, hogy intelligenciában felülmúlta a fajtársait le tudta küzdeni a legtöbb állatias ösztönét, de a génjeibe volt ivódva, hogy kövesse a ragadozókat. Fáról fára repülve haladt a farkassal, és kivételesen befogta a csőrét, mert azzal csak elriasztotta volna a ragadozó esetleges zsákmányát - és látta az állaton, hogy rá férne egy kiadós ebéd.

A trauma okozta veszteség érzet miatt Yoruki elvesztette emberi voltát és alakját egyaránt. Azóta az este óta egyszer sem emelkedett két lábra, csupán farkasként keresett menedéket az erdőben. Magányos farkas lévén nem egy életbiztosítás, ám ösztönösen kerülte a falka területet, meg az embereket. A közelébe sem ment a Drüádok fájának, honnan ugyan érezte saját szagát, de embereket is, kik iránt kellemetlen, már-már a bensőjét feszítő gyűlölet, amit érzett. Szívből mordúlt rá emberekre, kik apró vájata közelébe merészkedtek, amit magának foglalt. Enni viszont azóta az este óta nem evett, amit szervezete elkezdett sinyleni. Fáradékonyabb és lassabb lett, de az élni akarás nem hagyta, hogy feladja. Kicsit elveszetten szagolt valami apróbb rágcsáló után kutatva. Amikor egy közeli ág felől szárnycsapásokat hallott, felemás szemeit a madárra emelte. Ösztönösen bízott ebben az állatban, tekintve, hogy orrát a levegőbe emelve, arra szagolva embereket érzett. Hálásan tekintett fel rá és tovább kereste zsákmányát az avarban. Azért párszor még feltekint a madárra, hiszen nem hitte, hogy ő is egyedül van. Végül szagot fogva feltekintett rá és fejével biccentett egy irányba, majd megindul, visszanézve a madárra. Amiért veszélyre figyelmeztette jár annyi, hogy élelemmel szolgáljon.

Brann kikerült néhány fát, majd egy vastag ágon letelepedett, és morgolódva elkezdte igazítgatni a tollait - Bolond emberek... mit kell ekkora felhajtást csapni egy szedvics miatt - rázta meg a fejét, aztán tovább folytatta a szárnytollai átvizsgálását, amelyeket kissé összekuszált a nekidobott műanyag tányér. Persze, a holló akár itt az erdőben is könnyedén találhatott volna magának élelmet - de a sonkás szendvics, az sonkás szendvics. Miután végzett a tollászkodással, a madár végignézett a szárnyain, amelyen ezútta nem volt semmiféle kék fényű minta. Brann nem szerette, ha megjelentek azok a jelek a tollazatán - totálisan tönkretették az ő szép, éjfekete színét. Miután mindent rendben talált, újra szárnyra kapott, és unalmában egyik fáról a másikra szállt, hátha talál egy turistát, vagy vadászt, akire ráhozhatja a frászt, vagy lenyúlhatja a cuccait. Sajnálatára azonban csak egy szimatoló farkast talált, aki magányosan csatangolt az erdőben - Hát... a semminél még te is érdekesebb vagy... - szállt le egy az állathoz közeli fa ágára. Régen sokszor követték a többi hollóval a farkasokat, hiszen így könnyedén találtak maguknak eleséget - de amióta egyedül volt, nem igazán találkozott ezzel a vadállattal.