FŐOLDAL       IGÉNYLÉS       SZABÁLYOK       KARAKTEREK       JÁTÉKTÉR

Femy-nek nem tűnt fel, hogy Hero bármilyen módon máshogy olvasta volna fel a Kinsey nevet, mint a tövvi szót, és neki ez a név nem is jelentett sokat. "Talán hallottam valahol... De lehet, hogy tévedek. Edward biztosan jobban tudná, melyik család is ez." - vonta meg a vállát gondolatban. Amikor a fiú kicsit abbahagyta az olvasást, Femy rögtön fel akarsz szólalni, hogy folytassa már - de látva, hogy csak a bögréért nyúl, próbálta tűtrőztetni magát. Ennyi olvasás után az ő szája is kiszáradt volna. Ismét a szája szélét kezdte rágcsálni, miközben a kövtkező bejegyzésre várt, amit Hero végre nem sokkal később fel is olvasott. Femy ismét elszomorodott, amikor Artana anyjának halálhírát hallotta, bár az okára nem igen tudott rájönni. "Lehet, hogy a feldühődőtt falusiak voltak? Vagy az átok? Az univerzum nem tolerálta, hogy Artana hozzámenne Heartnett-hez, és ezzel áll bosszút a lányon valamiért?" - töprengett továbbra is a száját rágva, ami az elmúlt este eseményei miatt lassan kezdett ki is sebesedni. Csak akkor hagyta abba a dolgot, amikor Hero elolvasta, hogy a boszorkány, és a férfi elhagyták a várost, és így biztonságban voltak. Várta volna a folytatást, de a fiú nem olvasott tovább, vagy akár be is csukta a könyvet - Ennyi? - kérdezte a naplóra nézve - Nincs több bejegyzés?

1897. 10. 26. Daneville

Ezeket a sorokat egy fedett kocsi hátuljában írom, a gyenge lámpa fényénél...
El kellett menekülnünk a városból, a mai nap eseményei megpecsételték a döntésemet.
Kora reggel Artana zörgetett az ajtóban, vékony kis kabátjában, elkeseredett arccal. Sírva mondta el, hogy az édesanyja az éjszaka nem ment haza... Csak nekem árulta el, hogy az erdőbe indult, elvégezni egy szertartást a város megmentéséért, de hajnalra sem tért vissza...
Keresőcsapatokat küldtünk ki a környékre, de késő délutánig semmi eredmény nem volt. Már csaknem lement a nap, amikor néhány férfi kiabálása hangzott az erdőből, hogy megtalálták Mrs. Ernsnett-et. Nem akartam, hogy Artana lássa az anyja, hóval betemetett testét... de a makacsságával nem tudtam felvenni a harcot... Majd megszakadt a szívem, ahogy a menyasszonyom ott zokogott a hóban, a vérbe fagyott idő hölgy teste mellett...
Az orvos nem tudta pontosan, mi okozta Mrs. Ernsnett halálát. Mérgezésre, vagy hasonlóra gondoltak... de nem ez volt a legrosszabb. Hanem, hogy megtalálták a nála lévő zsákot, amely tele volt füvekkel, érthetetlen nyelvű könyvekkel, halott állatokkal... egyértelmű boszorkány eszközök...
Amikor ezt meghallottam, egy percet sem vártam – összeszedtem annyi pénzt, és ruhát, amennyit csak tudtam, és befogtam egy kocsiba. Sietve Artana házához hajtottam, és őt is összepakolásra sürgettem. Bár a szerelmem nem akarta hátrahagyni az anyja testét, nem volt választásunk. Tudtam, hogy a városlakók kellően kétségbe vannak esve, hogy Artana-nak tulajdonítsák a várost sújtó szörnyűségeket. Be is börtönözhetik... vagy akár máglyára is küldhetik! Ezt semmiképp sem engedhetem!
Igaz, a havazásban nehéz a haladás, és Artana szemeiből folyamatosan folynak a könnyek, de ha elérünk egy másik városba, minden rendbe fog jönni.
Utána elutazhatunk északra... vagy akár visszatérhetnénk Európába közösen. A jövő még előttünk áll!

Hero sejtései beigazolódtak. A temetésen lezajlott jelenet, volt a pletykák forrása, ami igen megkeserítette a napló szerint Artana életét. Sajnos a régi időkben ez így ment, ha egyszer valaki azt mondta boszorkány vagy, jobb ha elkezdtél félni. A fiú kicsit sajnálta emiatt a nőt, de úgysem volt mit tenni, szóval nem akadt meg nagyon a dolgon. A következő bejegyzésen viszont igen. Ahogy a saját vezeték nevét, olvasta fel kissé kiszáradt a szája. Valahogy a napló sokkal valóságosabbnak érződött most, hogy az ő egyik őse is szerepelt benne, de vajon mit tettek a felmenőik? Hero fokozott figyelemmel olvasta a végig a bejegyzést, de megint csak egy férfi síránkozása volt, ami már kezdte idegesíteni. Ő lényeges infórmációkat akart, és végre volt valami, egy apró kis morzsa a naplóban. Többet akart tudni, és észre se vette, ahogy az utolsó lapokhoz ért. A 25.-ei bejegyzés után ismét félbehagyta az olvasást, és jobb kezével elengedve a könyvet, a bögréje után nyúlt, amiben még maradt tea. Belekortyolt, hogy egyrészt húzza az időt, másrészt pedig ne száradjon ki a szája, és a torka teljesen. Aztán letette a bögrét, pillantását végig futatta a többieken, és belefogott az utolsó oldalakba. 

Yoruki láthatóan megnyugodott, amiben talán Orion gondoskodása is a seítségére volt, aki kényelmesen elhelyezkedett a lány lábai között, és onnan pislogott fel az asztalra. Szerencsére a lány kellően messze húzódott, így nem kellett félteni a megmaradt palacsintát az éhes kis szájacskától. Orion ugyan az orra előtt táncoló farok után is kapdosott néha, de jobban élvezte a vakargatást, így szemeit kicsit lehunyva élvezte a kényeztetést. Edward is megnyugodva mosolygott vissza Yoruki-ra, és miután a lány jelezte, hogy minden rendben, visszafordult a naplóhoz. A következő két bejegyzés sem volt éppen örömteli - nem tetszett Ed-nek a történet alakulása, és egyre rosszabb érzése volt a "Sajnáljuk" dologgal kapcsolatban... ". Az új nevek hallatán a fiú kissé elmerengett. "A Blake egyértelmű... Kinsey... Ha jól emlékszem, ilyen nevű család is él a városban. És mintha ők is tanácstagok lettek volna... Vagy még ma is azok?" - próbált visszaemlékezni a tanács jelenlegi felállására, de nem jutott eszébe mindenki. Amióta a szülei meghaltak, nem túl sokat mozgott abban a körben, hiszen ő még túl fiatal volt ahhoz, hogy tag lehessen - erre majd akkor lesz lehetősége, ha nagykorúvá válik, vagy még később, mivel a tagok rendszerint maguk kérik fel az újakat. Edward valahogy érezte, hogy a tanácstagok kiléte is összefüggésben lehet a történettel - "Miért jöttek át vajon Daneville-ból? És mi lett a Heartnett-ekkel? Elvégre, most Femy apja a vezető, ha jól tudom..." - Ed továbbra is elgondolkodó kifejezéssel várta a folytatást, ami a különböző színű lapok alapján már nem lehetett sok...

Edward és Orion nyugtatása jól esett neki. De Edet azonnal Hero-hoz kordinálta azzal, hogy a fiú felé nézett. Hogy éreztesse, nem volt hiábavaló megosztania figyelmét megfogta a kezét és megsimogatta. Ezt követően felsegítette Oriont az ölébe és kicsit hátrébb tolta magát székestől, hogy apró mancsaival ne taperolja össze az asztalt és ne nyúlja le a maradék palacsintát. Nagy valószínűséggel se Edward, sem a Néni nem engedné így az ölébe. Viszont barátságosan meg cirógatja a fejét, megvakarja az állát. Hogy segítsen a kis ebnek, törökülésbe húzza lábait, ezzel "fészket" készítve, amibe könnyedén elférhet. Farkával olykor megérinti a kutya orrát ezzel is némi ingernek kitéve az okos jószágot. Ha netán megharapja, nem venné fel, csak óvatosan pofáncsapná kissé tépett farkával. Nem szidásként vagy rosszallásként, hanem játékként. Ha pedig bele is fészkeli magát az ölébe, tudja, hol kell megvakargatnia, hogy a kutyus az örömtől majd kicsattanjon és kevésbé érezze Yorukin a múltja okozta súly nehézségeit. ~Jobban oda kell figyelnem... sokkal jobban...~ Közben persze figyelt az olvasóra is, olykor rá nézett, de inkább a sága szemű jószággal babrált. ~Az állat szőrme simogatás oldja a feszültséget. Ennek is van valami alapja.~ A hallottak alapján kezdett összeállni fejében egy kép, mit is jelenthet a "Sajnáljuk", de nem teszi szóvá. Gondolata szerint Artana anyja okozott valamit lánya üldöztetése miatt. Ahogy Yumi teszi vele. Ha kell apjának oda szúr ahol legjobban fáj, ha ok nélkül kezdi számonkérni lányukat. ~Akkor sem tudtak a Blake-k a fenekükön maradni... márt értem Femy miért olyan örökmozgó, kiváncsiskodó.~ Néz barátságosan barátnőjére. Bár nem ismeri Adrian gyermekkorát, nehezen tudja elképzelni, hogy ne tett volna ő is furcsa dolgokat. Viszont a másik név is ismerős volt számára, csak az istenekre sem tudná megmondani, honnan. Nem akarja elengedni, de tekintve, hogy túl fiatal volt, nem tud illatot párosítani a névhez. Nem úgy, mint Ed boldogabb időszakához.

Femy aggódva pillantott Yoruki felé, amikor a barátnője kicsit bepánikolt a temetéses részt hallgatva. A lány tudta, hogy a farkaslánynak régebben komoly gondjai voltak az egész különleges eldogadással, és a családja hozzáállásával, és sejtette, hogy ez okozhatta a reakcióját, de kicsit megnyugodva látta, hogy Edward is egyből mozdult, hogy megnyugtathassa. Femy is küldött egy kis bíztató mosolyt Yoruki felé, és remélte, hogy a lány nem fog jobban kiborulni. Amikor Hero egy pillanatra megállt az olvasásban, Femy kissé ijedten pillantott felé, mert azt hitte, végetért a napló, de aztán megnyugodva hallgatta, ahogy a fiú folytatja. Most már igazán kíváncsi lett a folytatásra, de amikor Robert Blake apja feltűnt, a vöröske arca kissé elkomorult. Nem örült neki, hogy az őse ennyire nem túl pozitív szerepben tűnt fel a történetben... Az elromlott esküvő kevésbé érdekelte őt, mert sosem volt egy romantikus alkat, de az, hogy Artana boszorkány mivolta kezd napvilágra kerülni, nem volt épp túl örömteli... "Remélem tényleg időben elmentek a városból..." - gondolta - "Lehet, ők alapították Artana-t, vagy valami hasonló történhetett?" - reménykedett kissé naivan, hogy pozitív fordulatot fog venni a történet.

1897. 10. 20. Daneville

Robert-ék ma megtartották az esküvőt. Csupán pár emberrel, és a szűk családdal, mert a hóviharok miatt senki sem mert távolabbról ideutazni az esemény miatt. A barátom ugyan boldognak tűnt… de Ms. Lydia, azaz most már Mrs. Blake igencsak fáradnak, és szomorúnak látszott.
Artana továbbra sincs túl jól. Egyre többen utasítják vissza az ő, és az édesanyja gyógyszereit. Pletykák kezdtek terjedni a városban… Nagyon rossz pletykák.
Látom rajta, hogy fél, hogy mit hoz a jövő.
Talán el kellene vinnem őt, és az édesanyját a városból…?

 

1897. 10. 25. Daneville

Apám ma behívott az irodájába. Nem csak ő volt ott, hanem a városi tanács két másik fontosabb tagja: Mr. Blake és Mr. Kinsey.
Aggasztó volt az egész, de a kérdéseik csak rosszabbak voltak.
Arra voltak kíváncsiak, tapasztaltam-e bármi olyat, ami arra utalhat, hogy Ms. Artana Ernsnett sötét erőket használ. Természetesen nemleges választ adtam minden ilyesfajta kérdésükre, de láttam a szemükben, hogy nem adnak teljes hitelt a szavaimnak.
Miután a két férfi távozott, apám megkérdezte, hogy nem kívánom-e felbontani az eljegyzésemet Artana-val. Ennél bolondabb kérdést?!
Egyre rémesebbek ezek a pletykák. Bár valahol érthető… az emberek félnek. Az idő egyre rémesebb, egyre többen betegszenek meg, Artana-ék gyógyszerei pedig mintha erejüket vesztették volna.
Fogalmam sincs, mit tehetnék…
Holnap beszélek Artana-val arról, hogy elmenjünk. Persze, ha egy kicsit javul az idő.

Hero látta a Femy szemében megcsillanó kérdést, de folytatta az olvasást. Igazából átgondolni sem volt ideje, miért jelenhetett meg a lány szemében, és hogy minek szólt, így nem is tulajdonított ennek nagy szerepet. A sejtelei viszont beigazolodtak, a vihar lecsapott a történet szereplőire. Képletesen, és valósan is. Őt nem ütötte annyira szíven a nő halála, mivel megtanulta, hogyan kerülje el, hogy az ilyen dolgok fájdalmat okozzanak neki. Talán egyesek kissé érzéketlennek nevezték volna, de egyszerűen csak a célra fókuszált, és nem arra ami már megváltozhatatlan. Kivéve persze a saját múltját, de azt az ideje nagy részében mélyen eltemette magában. Bár mióta vissza jött oda, ahol minden kezdődött, ahol az egész rossz volt, feltörtek az emlékek. Elég sok, és a fiú nem feltétlen tudta jól kezelni a saját gondjait. Viszont a sok ágynak esés, és az átok szó megragata a figyelmét. Feltételezte, hogy az egész valami járvány lehet, de nem volt annyira naiv, hogy a legrosszabb eshetőségnek ne a mágiát, és a furcsaságokat tartsa. A temetős jelenettel se tudott mit kezdeni, neki csak úgy tűnt mint a lehetséges pletyka elinditásának kezdete. Talán későbbiekben a nő halálát okozzták a városiak? Aztán valami kiderül és ezt sajnálják? Gondolkodott el egy pillanatra a bejegyzés végénél, és közben nagy levegőt vett amit szép lassan kifújt, majd megköszörülte fáradó torkát és folytatta az olvasást.

Ed kissé szomorúan hallotta, hogy igaza volt a borúlátó gondolataival. A rosszabbodó idő, a haláleset... valamilyen szinten a fiú szívét is megérintette a dolog, mivel a naplóbejegyzéseket hallgattva kezdte magát közelebb érezni Artana-hoz, és az íróhoz. A temetésről szóló rész láthatóan jobban megérintette Yoruki-t, mint azt Edward feltételezte volna. Persze, az ő fantáziájában is megjelent a kisírt szemű, fekete ruhás női alak... de a farkaslánynak láthatóan valami már is eszébe juthatott a dologgal kapcsolatban. Ed védelmezően a vállára tette a kezét, és hajlandó volt arra az időre, amíg Yoruki láthatóan újra össze nem szedi magát levenni a szemét Hero-ról, és a naplóról - még ha a figyelme valójában meg is oszlott a lány, és a felolvasás között. Láthatóan Orion is megérezte a farkaslány aggodalmát, és otthagyva a reggelije maradékát, Yoruki székéhez baktatott, és a két hátsó lábára állva a lány combjaira támaszkodott, miközben kerek kis szemeivel aggódva figyelte az arcát. Ha a lány megengedi neki, akkor a kiskutya az ölébe telepedik, és próbálja a jelenlétével nyugtatni Yoruki-t. "Remélem ennél nem következik rosszabb..." - gondolta Ed, várva a folytatást, bár a lelke mélyén sejtette, hogy egy kedves történetet boldog véggel nem kellene eltitkolni az emberek elől... Újra eszébe jutott a "Sajnáljuk..." szó, amit a szobornál találta, és kifejezetten negatív érzés kezdte hatalmába keríteni...

Szomorúan hallgatta a folytatást. Sajnos előérzete nem csalta meg. Jól tudja, hogy az idő romlása senkinek nem kedvez, még napjainkban sem. Sokszor hallotta a nővérektől, hogy a teliholdas, szeles időben többször kell a tepsiseket fekvő osztályokra hívni. A betegek pedig elmondják, hogy azon az éjjelen érezték, hogy ott járt köztük Ő. Aki mindenkit elragad. Fogát összeszorítva hallgatta, hogy sikerült eltusolniuk az ügyet a többiek előtt, viszont... szomorúnak látta a történet hirtelen vett fordulatait. Végülis lebukott, de kiálltak mellette egy gyászoló megborult elme mellett. Ez is ismerős számára. Kezeivel közrefogja fejét, füleit leszorítva és megrázza fejét. Nem szerette ezt az emléket, a hangok pedig folyamatosan fülében csengtek. Szíve szerint, most Edwardhoz bújna és fejét a vállára hajtaná, de egyértelműen leköti figyelmét a napló. Amit teljes mértékben megért, hiszen nem véletlen ugrasztotta össze őket. Nem akarta megzavarni a koncentrációban, mi arcára is kiül, bár vet a fiú felé egy aggódó szeretetteljes pillantást. ~Nem, nem lehet...~