FŐOLDAL       IGÉNYLÉS       SZABÁLYOK       KARAKTEREK       JÁTÉKTÉR

Az, ahogy Hero olvasott kifejezetten tetszett a lánynak. Nem igazán emlékezett arra, hogy hallott volna bárkit hangosan olvasni az iskolán kívül - az pedig a legtöbb esetben unalmas, és fárasztó volt - így kifejezetten élvezte a fiút hallgatni. Mielőtt a fehér hajú elkezdte volna az érdekes részt, felpillantott, és Femy viszonozva a pillantását jelezte, hogy várja mi következik. Amikor végre elértek oda, ahol a könyvtárban félbehagyták a történetet... Femy kissé hitetlen arcot vágott. "Boszorkány?" Igaz, sok mindent elhitt a természetfeletti dolgokból, hiszen mások számára a képességek is elég vad, kitalált dolognak tűnhet... De boszorkányok? "Fekete ruhába, meg macskával varázspálcával hadonászó boszorkányok? Most komolyan?!" - Vetett egy gyors pillantást a többiekre, ők mennyire hiszik el az olvasottakat, majd újra Hero hangjára figyelt. Hamar kiderült, hogy Artana nem a filmekben látott boszorkány volt, és Femy a naplóban leírt boszorkányt kicsit könnyebben el tudta fogadni... De még így sem volt teljesen meggyőzve. "Lehet, hogy csak átverte a férfit... Elvégre, abban az időben mindenki nagyon hiszékeny, és babonás volt..." - gondolta, Kicsit bolondnak is tartotta az írót, hogy még így is ragaszkodik a szerelméhez...

 

1897. 09. 22. Daneville

Egész nap a szobámban őrlődtem, hogy papírra merjem-e vetni ezeket a szavakat… De ki kell adnom magamból, és ez olyan titok, amelyet senkinek sem árulhatok el, mert az akár Ms. Artana halálát is okozhatja…
Nem merem leírni azt, amit az erdőben láttam, és hallottam… A nagy részét nem is értettem, de megígértem Ms. Artana-nak, hogy bárhogyan is döntök, megtartom a titkait.
Így hát anélkül, hogy elmondanám, mivel is bizonyította mindezt nekem, elárulom az igazat: Ms. Artana Ernsnett boszorkány. Valódi boszorkány.
Ezért kellett eljönnie az édesanyjával, aki szintén varázshatalmú, Európából; menekültek a keresztények elől, akik máglyára küldték a hozzá hasonlókat.
Azért jöttek el Amerikába, hogy itt új életet kezdjenek, és elrejtőzzenek az üldözőik elől.
Ms. Artana azt is elmesélte nekem, hogy ő és az anyja egyáltalán nem olyan, mint a gyermeki történetekben szereplő gonosz banyák. Nem repkednek az égen seprűnyélen, nem főznek halálos mérgeket, és nem hoznak dögvészt a környékre. Az erejüket arra használják, hogy fenntartsák a természet, és az emberek közötti harmóniát. Gyógyfőzeteket kevernek, amellyel megmentik a beteg embereket a korai haláltól, varázsszertartásokat végeznek az egészséges gyermekekért, és a természet épségének megóvásáért.
Talán a szerelmetes szívemnek volt köszönhető az, hogy végighallgattam Ms. Artana szavait… de a szemében nem láttam hazugságot, vagy gonoszságot. Megértettem végre, miért akart olyan kitartóan elűzni maga mellől… Nem akarta, hogy én magam is gyanúba keveredjek a valódi kiléte miatt. Habár nem féltem tőle, akkor és ott nem mertem újra kimondani azokat a szavakat…
De most, hogy átgondoltam, nem hezitálok többé: Szeretem őt!
Legyen bárki is ő valójában, cimboráljon mások szerint akár az ördöggel is, én akkor is szeretem őt!
És meg fogom védeni őt, történjen bármi is. Én, mint Daneville város következő vezetője, mindenképp megvédem Ms. Artana Ernsnett-et, mert szeretem őt!
És most, hogy leteszem ezt a tollat, megyek, és elmondom apámnak, hogy feleségül fogom őt venni!

Hero csak a fogát szorította össze a kétes válasz hallatán. Eddig is sejtette, hogy nincs minden rendben, de most valahogy bizonnyoságot nyert e felől. Mindenesetre akkor is vólt valami pozítiv az egészben, a nagyapja még élhet, élnie kell. Muszáj és kész. Habár Hero sose hitt semmiben megalapozatlanul, és főleg nem megingathatatlan hittel, most mégis eluralkodott rajta ez az érzés. A nagyapjának élnie kell és kész, meg kell várnia őt. Mindenesetre bólintott a nő felé, majd a többeik felé fordult. A bocsánatkérések gyorsan lementek, szerencsére Femy vette a lapot, és kisegítette a fiút. Aztán Ed is rákontrázott, mire a kék szemekben furcsa fény gyúlt, újra élénkek lettek, vártak valamit, és visszafolytott erő pulzált bennük. Mikor a lány japánul szólt, Hero csak szokásos titokzatos mosolyával válaszolt és biccentett egyet. Részéről ennyi volt az űgy nem akart többet veszekedni. Ezután elkezdett olvasni. Ami viszont teljesen megváltoztatta. Amikor Hero olvasott, vagy írt szinte teljesen kikapcsolta maga körül a világot, nem érzékelte a dolgokat, csak árnyai mozgolodását, de ilyenkor azt is csak úgy mintha egy szűrőn át érezné őket. Rögtön belemerült a könyvben, és megtalálta azt a hangot és hangnemet amiben olvasnia kell. Nem élte bele magát, nem játszotta el a szerelmes férfi szerepét, sokkal inkább előadó módon csinálta. De kétségtelenül szépen olvasott. Az első pár bejegyzés viszont elég unalmas volt, egy szerelmes napló és nem több. Hero másra várt az izgalmas részekre, és végre oda is ért. Az a rész következett amit a könyvtárban olvastak, legalábbis az egy nappal későbbi dátummal volt ellátva, és akkor a férfi már ijedtnek tűnt és épp mesélni akart. Hero felpillantott a könyvből, egyenesen Femy szemébe majd megnyalta a száját ami kezdett kiszáradni és folytatta. 

Az idős néni első válasza nem lepte meg Edward-ot, elvégre ő ezt tudta róla, bár Hero visszakérdezése kissé már érdekesebb volt. Egyértelműen olyan után érdeklődött, aki a tanács volt, vagy jelenlegi tagja... "Lehet nem árt kicsit körbenézni a hivatal családjainak háza táján..." könyvelte el magában a fiú. A bocsánatkérés láthatóan nem csak neki esett nehezére, és Hero - ha nagyon komolyan akarjuk venni a dolgot - végül is nem is kért elnézést... De Ed egyelőre ennyivel is megelégedett - Remélem is! - válaszolt a srác kissé humorosabb hozzászólására, miközben az egyik kezével a vállához nyúlva kedvesen megszorította Yoruki-ét, jelezve, hogy minden rendben van. Femy felszólalására kissé hitetlenkedve elmosolyodott, mert ő még nem egészen érezte, hogy egy csapat lennének... De abban egyet értett, hogy ideje kinyitni azt a könyvet, és megtudni mi van benne. Amikor Hero végre nekifogott az olvasásnak, Ed akaratlanul is előredőlt a székben, és úgy halgatta ennek a bizonyos Heartnerr-nek a naplóját - "Heartnett... most már emlékszem"- jutott eszébe, hol olvasta ezt a nevet, Daneville városával kapcsolatban - "Ők voltak az egyik alapítói annak a városnak. Amikor ott jártunk kiránduláson, meséltek is róluk." - derengett fel neki a dolog. A napló története egyelőre nem tűnt olyan érdekesnek a számára... Egyszerű szerelmi dráma, amelynek valamiért Artana az egyik főhőse... "Mi köze lehet ennek a városhoz?" - tűnődött összeráncolt homlokkal, miközben teóriákat kezdett felállítani a fejében.

Yoruki figyelmesen hallgatta a hölgy válaszát. ~Tehát rég találkoztak.~ Szürte le talán helyesen, talán nem. Majd a bocsánat kéréseket végighallgatta, Edward vállára helyezte kezét, hogy véletlen se legyen újabb összeugrás. -Köszönöm és tényleg sajnálom.- szólt újra japánul. Látta tegnap, hogy a fiú megértette a szavait, így biztosra vette, hogy ezt is. Leült a Edward mellé és behunyta szemeit. Így jobban tudott figyelni, hisz "kikapcsolta" egy felesleges érzékszervét. Füleit megmozgatta , jelezve, hogy figyel. Sajnos Edward-dal való suttogásuk is hasonló mint amit a nő tett a férfival. Úgy gondolta, hogy talán pont ugyan olyan sötét lesz a vége.

Az idős hölgy válasza kissé elgondolkodatta Femy-t, elvégre ha régen kapcsolatban állt a tanács tagjaival, akkor lehet, hogy az apját is ismeri. Újra megnézte magának az nénit, és mintha valóban látta volna már régen valahol ezt a szempárt, és ezt az arcot... de sajnos nem tudott elég éles emléket felidézni, hogy milyen kapcsolatban állhattak. Hero rövid, egy szavas kérdése ezek után már nem lepte meg annyira a lányt, hiszen logikus volt, hogy ha a fiú régen a városban élt, akkor maradhattak itt rokonai - bár az, hogy pontosan ki lehetett az, akihez láthatóan Hero így kötődött, az kíváncsivá tette Femy-t. Rákérdezni azért nem mert... meg kissé tolakodó is lett volna, ha így bele akar furakodni a magánéletébe, miután nem rég vesztek össze azon, hgy a fehér hajú is hasonlót tett. A néni kissé bizonytalan "Amikor utoljára találkoztunk, még élt..." válasza nem volt épp a legmegnyugtatóbb. Még a vörös hajú lány is kihallotta belőle, hogy valami nincs teljesen rendben azzal az illetővel, akiről beszélgetnek... Legyen az akárki is. Amikor a többiek elkezdtek bocsánatot kérni a hajnali veszekedés miatt, Femy arcára egy megkönnyebbült mosoly ült - nem igazán bírta az eddig közöttük feszülő idegességet.. De most, hogy végre mindenki kiadta magából a dolgot, mintha ez kicsit enyhült volna, és ezen Hero kissé poénos hozzászólása is segített - Cöh... Pedig már épp kezdtem tervezgetni - kuncogott fel ő is, majd egy kicsit rácsapott a térdére - Na, ha mindenki megbocsájtott mindenkinek, és túljutottunk az első "csapatveszekedésünkön", akkor rátérhetnénk végre a lényegre? - terelte vissza a többieket a naplóhoz. Szerencsére Hero elvállalta a felolvasó szerepét, így Femy felhúzva a lábait maga alá, törökülésben hallgatta a régi bejegyzéseket. Így hirtelen kicsit sok volt neki a sok ismeretlen név, és a régi beszédmód, és kezdte úgy érezni magát, mintha irodalom órán vennének valami 19. század beli romantikus történetet... Az író apja azonban kicsit Adrien-re emlékeztette a lányt... "Eh... mi lesz majd, ha az én házasságom kerül szóba..." gondolta kissé sötéten, mert nem igen hitte, hogy az apja nem fog beleszólni majd a dologba, ha eljön az idő... "Szerencsére egyelőre nem fenyeget ez a szerelem kórság, ami láthatóan Yoruki-t is elkapta..." nézett a barátnőjére, bár nem haragudott a lányra emiatt. Sőt, a szíve mélyén örült annak, hogy a farkaslány talált maga mellé valakit. Még akkor is, ha az épp Edward McKelley... Az utolsó bejegyzés azonban egészen érdekes volt, így Femy visszafordult Hero felé, és érdeklődve hallgatta a folytatást.

1897. 08. 27. Daneville

Ma végre megtettem.
Bevallottam neki mit érzek iránta.
Habár Kyle és Robert szerint Ms. Artana nem olyan hölgy, aki rangban megfelelne egy Heartnett-nek, én mégis inkább a szívemre hallgattam, és apám nemtetszése ellenére ma elmentem hozzá, és elmondtam neki, mit is érzek iránta.
Hogy milyen csodás az ezüstszőke haja, amelyen megcsillan a nap meleg fénye, milyen gyönyörűséges a két zafírkék szeme, amely ékkőként ragyog fel, valahányszor felkacag…
Minél többször figyeltem őt a városban, annál biztosabb voltam abban, hogy soha nem kívánok meg más nőt életem során, csakis őt.
Ms. Artana Ernsnett. Még a neve is gyönyörűséges…
Ám hiába volt égő vágyam, ő mégis elutasított…
Papírra sem tudom vetni azt a szomorúságot, amit akkor éreztem, mikor kiejtette azokat az elkeserítő szavakat csodásan vöröslő ajkain.
De még ekkor is kedves volt; azt mondta, nem a személyem az, amely nemleges válaszadásra készteti őt. Hogy rajtam kívülálló dolgok miatt kell elutasítania a szerelmemet.
De nem adom fel!
Bebizonyítom előtte, hogy engem nem érdekel a hozomány, vagy az, hogy bizonytalan a családi háttere. Elfogadnám akkor is, ha csupán egy mosónő lenne, akinek a váltásruháján kívül semmi mása sincs.
Szeretem őt.

 

1897. 09. 05. Daneville

A válasza sajnos még mindig elutasítás…
Az elmúlt napokban több időt töltöttem szívem hölgyével, mint azt barátaim, és apám jónak látott, de minden perc olyan volt számomra, mintha ünnep lenne. Többször is elkísértem Ms. Artana-t a piacra, vagy a barátnőihez, és egyre jobban megismerhettem ezt az angyali teremtményt.
Végtelen kedvességét mi sem írhatná le jobban, mint hogy minden na meglátogatta Ms. Edith-et, akit betegsége az ágyhoz kötött.
És tudom jól, hogy ő is élvezte az együtt töltött időt. Hiába mondta azt, hogy nem lehetünk együtt, a tekintete és a mosolya elárulta számomra, hogy igenis kedvel engem. Már csak meg kell győznöm róla, hogy ez elég a boldogságunkhoz.
 

1897. 09. 14. Daneville

Ez a harc tovább tart, mint azt gondoltam volna…
Habár ma már láttam a célt egy pillanatra felvillanni előttem: Ms. Artana már nem vágta rá a kérdésemre egyből a nemleges választ. Látom rajta, hogy az ő szívét is kezdi átjárni ez a gyönyörű érzés.
Sajnos azonban apám egyre kevésbé tűri, hogy a választottam szívét próbálom elnyerni. A héten többször is vendégségbe hívta Ms. Lydia Marsh-ot, és a szüleit, és a szavaiból nehéz volt nem kiérezni, hogy jobban örülne, ha a fia egy Ms. Lydia-hoz hasonló lánnyal kötne házasságot, és nem egy Európából érkezett, rangban alacsonyabban álló lánnyal, akinek az anyja pusztán a falu füvesasszonya.

 

1897. 09. 21. Daneville

Mindig is tudtam, hogy a szerelem győzedelmeskedik!
Ms. Artana ugyan nem mondott igent még mindig, de ma különös dolgot mondott.
„Találkozzunk holnap este, naplemente után egy órával a tisztáson, ahol tavasszal az ünnepséget szoktuk tartani. Elárulok Önnek valamit… Ha még akkor is igaznak gondolja az érzéseit, akkor nem harcolok többet a sajátjaim ellen sem...”
Fogalmam sincs, mit akarhat a kisasszony mondani nekem… Talán már van egy férje Európában? Vagy valamilyen betegség kínozza?
Félek… De egyben boldog is a szívem, hiszen holnap talán elnyerhetem a hölgyem szívét…
Rettegve, és örömittasan számolom az perceket a találkozónkig…

Mikor a néni vissza fordult, Hero állta a pillantását. Az nem zavarta volna, hogy ha a hölgy rájön ki is ő valójában. Olyan embernek tűnt aki megtartja mások titkait, viszont a nagyapja elsőbbséget élvezett. Olyan régóta nem hallot felélő, olyan régóta nem látta, vagy hallotta kedves, dorgáló vagy éppen figyelmeztető szavait. Itt volt a lehetőség, hogy megtudjon róla valamit, és bár nem akarta a többiek előtt, de nem tudta elengedni ezt a lehetőséget. Nem tehette meg. A néni mosolya pedig pontosan olyannak tűnt mint aki tud valamit, mint aki sejti az egészet, és a válasza is valahogy megerősítette Heroban ezt a gondolatot. Nem nézett a többiekre végig, a hölgy szürke szemeit figyelte, majd egy utolsó kérdést még feltett. - Él? - Nem volt több az egész egy szónál, semmivel sem utalt rá, ki él vagy ki nem. Mindössze ennyi volt az egész. Bármilyen választ is kapott a kérdésére jól tudta, hogy most le kell állnija és másra figyelni, szóval csak komoran bólintott a néni felé, ha az válaszolt. Majd egy nagy sóhajtás kiséretében rendezte az arcvonásait, és újra semmit mondó arcal fordult vissza a többiek felé. Semmit sem mondott a kérdéseiről, csöndben várta, hogy más törje meg a csöndet. A bocsánat kérések picit váratlanul érték, nem ehez volt szokva, de érezte, hogy valamit tőle is elvártak, és hát muszáj volt mondania valamit. Nem játszhatta a sértődöttet, felnőtt volt, egy egész csapatot írányitott itt is tudnia kellett felelőség teljesen viselkedni, még ha az egész olyan is volt, mintha vissza csöppent volna boldogtalan gyerekkorba. - Nem fogok hazudni, továbbra is szemmel tartalak titeket, de ne vegyétek magatokra, mindent igyekszem szemmel tartani a városban. Mindent és mindenkit - a bocsánatkérés nem volt az erőssége, ezt jól tudta de felváltva nézett a farkaslány és Ed szemébe miközben beszélt. - de a jövőre nézve, majd magamba tartom a dolgokat, ha nem találom fontosnak, hogy mások is tudják - újaival dobolni kezdett a naplón és végül egy pimasz mosollyal az arcán fejezte be a bocsánatkérését amolyan viccelődésbe fordítva át az egészet - Meg megígérem, hogy bárhogyan is zaklat a hercegnő nem mondok neki semmit rólatok, és nem segítek a lányos terveiben. - A szeme a mondat második felében Femy felé villant, és cukkolóan rávigyorgott, tudván, hogy ő talán értékeli a viccét és a próbálkozását, és hogy ha a másik kettő kiakad, hát ő az egyetlen aki közéjük ugorhat. Ha viszont minden rendben ment és a srácok elfogadták, sajátos bocsánatkérését, akkor Femy felé fordult aki feltet egy igen fontos kérdést. Maga elé húzta a fekete könyvet, felcsapta és oda lapozott, ahol a napló kezdődött majd felnézett a többiekre. - Majd én felolvasom - aztán olvasni kezdett. 

Az idős hölgy már épp távozni készült a helységből, amikor a fehér hajú fiú feltett neki egy igen érdekes kérdést. A néni visszafordulva megállt, és pár pillanatig csak azokat a furcsa árnyalatú, kékes szemeket nézte. Látott már ehhez hasonló árnyalatot, de az már nem ma volt... "Csak nem Nicholas rokona lenne...? A kis Atherol?" - jutott eszébe az idős férfi unokájának a neve. Végül elmosolyodott, kicsit Edward-ra emlékeztetően, és válaszolt a kérdésre - Régebben közeli kapcsolatban álltam a városi tanács tagjaival. Néhányukkal ma is tartom a kapcsolatot... bár az összes azért kicsit túlzás lenne - nézett a fiúra, a szemével üzenve, hogy feltehetően érti, kire is gondol pontosan. Ha a fiatal megelégedett a válasszal, akkor még egy utolsó mosolyt küldött a többiek fel, majd elindult ki a kertbe.